Gyulai Hírlap - Az elveszett presztízs

„Cselekedjünk bátran, de ne ragadjanak el az illúziók!” – tanácsolta Jeszenszky Géza egykori külügyminiszter, történész a Gyulai Almásy-kastély Stefánia-szárnyában. Beszélgetőtársa Erdész Ádám nyugalmazott levéltárigazgató volt.

Kevés magyar történész mondhatja el, hogy nemcsak leírta, hanem alakította is a történelmet. Jeszenszky Géza ilyen kivétel: a rendszerváltás utáni első külügyminiszterünk (1990-1994) és későbbi washingtoni (1998-2002), majd norvégiai és izlandi (2011-2014) nagykövet közéleti munkája mellett a dualizmus és a külpolitika-történet meghatározó kutatója, oktatója. A témában alapműnek számító kötete (Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában, 1894–1918; 3. javított, bővített kiadás. Fekete Sas. Budapest. 2020.) a brit közvélemény és értelmiség Magyarországról alkotott képének fordulatát vizsgálta, és ezzel végső soron Trianon oknyomozó hátterévé is vált. A találkozó első fél óráját ennek a témának a bemutatására építették, majd Erdész Ádám és a jelenlévők kérdéseire alapoztak, amelynek hála nem csak a közéleti, hanem kicsit a magánembert is megismerhettük, aki a „könyvtárszoba-magány” mellett lelkes sportemberként, tapasztalati alapon – és nem mellesleg síedzői végzettséggel – írta meg a magyar síelés történetét. Szerencsénkre a hosszabb és kielégítő válaszoknak köszönhetően közel két órában élvezhettük az „élő történelmet”.

Miniszter úr tantárgyhoz való kötődése egy születésnapi ajándékkal indult: hétévesen megkapta a Szalay–Baróti-féle, 1897-es, illusztrált magyar történelmet, nagyapja, Miskolczy-Simon János (Nógrád vármegye főlevéltárnoka, az első világháború elején elesett) hagyatékát. A könyv és a családi emlékezet együtt tanította meg arra, hogy a múlt nem vitrin, hanem élő tapasztalat. Amikor 1959-ben érettségizett a Toldy Ferenc Gimnáziumban, az osztályfőnöke és történelemtanára Antall József volt. Két évre az egész osztályát eltiltották az egyetemi felvételitől, ő ekkor segédmunkásnak tanult, mert bátran vallotta: „a tudást nem lehet elvenni”. Az apai javaslatra elsajátított angol nyelv kulcsszerepet játszott a nyitott, nyugati szellemben fogant látókör kialakításában. Sorsának fontos állomása volt az a lakás is, amelyben több mint fél évszázada él.

Ugyanez a hely volt id. Antall József 1946-tól bérelt otthona, a kisgazda és 1956-os ellenzéki megbeszélések helyszíne. Innen eredt a fiatal Antall Józsefhez fűződő szoros kapcsolat is, akivel tkp. egy fedél alatt laktak, akinek az unokahúgát (Héjj Edit) végül feleségül vette. A konyhai beszélgetésekben keveredett a kortárs politika és az élő történelem. Ez az éra és szféra alapozták meg Jeszenszky józan, meggyőződéses antikommunista, mérsékelten „középutas, vagyis centralista, mindenképpen demokrata és – egy világpolgár szintjén – liberálisnak mondható gondolkodását.

Mi is képet kaptunk arról, hogyan lehet ezt közel 84 évesen a történelem viharjai ellenében megtartani. Eszmélő szellemi tudatomban már a 1990-es évek elején figyeltem, ahogyan a magyar külügy megerősödik, az első szabadon választott parlament bölcs doyenjeit a feltörekvő, fiatal értelmiségi alakokkal folytatott heves, de mégis igényes és kulturált retorikájú vitáit még magam is illúziótól fűtött izgalommal hallgattam.

Az erősödő külügy természetesen Jeszenszky nevével forrott össze. Amikor elkerült egyetemre, az ELTE-n az angol-történelem páros ritkaságnak számított; mentorai között szerepel Antall József, Szabad György, Hanák Péter. Az OSZK „Lordok Háza” szabadsága és a zárolt könyvek feldolgozása külön képzést jelentett: rengeteg olvasás, tudományos igényű viták, a politikatörténeti érzék kialakítása. A kandidátusi munka és az MTA Történettudományi Intézet szakmai közege után a Marx Károly Közgazdasági Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékén oktatott, Santa Barbarában pedig Fulbright-ösztöndíjas volt.

Mindez megadta a rálátást a nyugati elit gondolkodására. Az MDF-nél eredetileg nem miniszteri ambícióval jelent meg: mindössze angolul tájékoztatja a külföldi sajtót. 1990-ben mégis ő lett a külügyminiszter, mert osztotta és értette az antalli külpolitika alapkoncepcióját. Ez nem volt más, mint visszatérés a klasszikus demokráciához, Európához és az atlanti világhoz, ennek részeként egy gyors EU–NATO-közeledés megvalósításával. Ehhez kapcsolódóan jutott el a trianoni trauma újragondolásához.

Jeszenszky három nagyszülője a mai határokon kívül született, így Trianon személyes üggyé vált. Az elveszett presztízs könyvben azt mutatta be, hogyan fordult a 19. századi magyarbarát brit közeg 1918–20 táján kritikussá (ld. Steed, Seton-Watson). Következtetése világosan rajzolódott ki: a fájdalom valós, de a határrevízió illúzió; a megoldás a demokrácia, a jogállam, a kisebbségi jogok és az európai integráció, amely „a határokon átívelő” élettereket tesz lehetővé. A cél: a magyar közösségek tartós megmaradása és gyarapodása, nem a térkép újrarajzolása. Tehát a túlélés kulcsa, a külpolitikai ars poetica: bátorság, illúziók nélkül!

Ez a tanács inkább módszerré vált. A rendszerváltás idején Magyarország tekintélye világszinten jelentősen javult; a kormány aktívan formálta a NATO-bővítés gondolatát és a délszláv válság kezelését. Közép-Európában a stabil szomszédságpolitika lehetett a kulcs: a határok nem mozdultak, de a szabadságjogok, az autonómia és a határátlépés könnyűsége képes volt „kimozdítani” a mindennapokat. Jeszenszky nézőpontja tapasztalatom szerint ma is következetesen nyugatos és realista. Ennek legfőbb tanulságait így foglalhatom össze: belátható, hogy kicsi országként korlátozott a súlyunk, ezért szövetségekben kell gondolkodni.

A demokrácia és jogállam nem exportcikk (ahogyan gyakran az USA kezeli), hanem belső munkánk eredménye. A jólét-politika persze nem választható le róla. Illúzió lenne a „magányos nemzeti út”: az EU és a transzatlanti kapcsolat egyszerre jelent biztonságot és stabilabb nemzetközi mozgásteret. A kisebbségvédelem nem peremügy, hanem a magyar külpolitika minőségi mércéje. A történelem nem mentség, hanem tanítómester: a vágyak helyett a tényekből kell kiindulni. Jeszenszky Géza történészként egyértelműen fogalmazta meg azt az üzenetet, amit diplomataként gyakorolt: stratégiai higgadtság, morális iránytű, intézményes megoldások. Trianon emlékezete, a rendszerváltás tapasztalata és a mai világválságok közepette ugyanaz a lecke: merjünk bátrabban lépni – de számoljunk is a következményekkel. A józanság, a fegyelem és a türelem nem ellenfelei a bátorságnak, hanem szigorú alapfeltételei. Köszönjük a tanítást, Miniszter Úr!