A szilveszteri mulatozás, az óesztendő utolsó napjáról az új, a születő év első napjára is áthajló eszem-iszom, dínomdánom igen régi, több ezer esztendőre visszanyúló hagyományokon alapszik. A mai pezsgős-koccintós, malachúsos, lencseszámlálós, tűzijátékos, mindösszesen kétnapossá zsugorodott évfordulat-ünnepünk eredete egészen az ókorig, a rómaiak Saturnáliáihoz vezethető vissza. A decemberben egy héten át tartó Saturnáliákon hatalmas lakmározásokkal, zajos felvonulásokkal ünnepelték az idők homályába veszett aranykort. Ezeken a napokon senki sem dolgozott, az urak szolgáikkal ültek egy asztalhoz, a gazdagok megvendégelték a szegényeket, a korlátlan jókedv volt az egyetlen úr mindenütt.
Időszámításunk előtt 153-tól a római főtisztviselők már nem március elején foglalták el hivatalukat, amely addig egyben az új esztendő kezdetét is jelentette, hanem január 1-jén. Ez a dátum, vagyis január 1-je a Julius Caesar-féle naptárreform után véglegesen évkezdő nappá vált, s később nem csupán az újév napját jelentette, hanem az egész télközépi ünnepkört, s a hozzá fűződő szokásokat is magába foglalta. E római ünnep kezdetben „hivatalos” volt, melyhez csak néhány szokás kapcsolódott, így a hivatalba lépő konzulok fehér bikát áldoztak, rabszolgákat szabadítottak fel, a szenátus pedig megtartotta első ülését. Azonban már Ovidius is lejegyez néhány jellemző momentumot ezen időszakból, amely később általánossá, sőt a mai napig tartó hagyománnyá vált: jókívánságok hangzanak el, az emberek ajándékokat küldenek egymásnak és jósolnak is a következő évre. Később az ünnep időtartama egyre növekedett, s magába olvasztotta a Saturnáliák jellemző vonásait is. Az ünnep első napján, vagyis az óév utolsó estéjén mindenki ünnepi öltözetbe bújt, lakomához terítette az asztalt. Ezen az éjjelen senki sem feküdt le, tánc és tréfák közepette, zsibongva végigvonultak a városon, kopogtattak a kapukon, melyeket hajnalban babérágakkal díszítettek fel, és ajándékokkal lepték meg egymást. Ám az ünnep nem ért véget az új esztendő első napján, még az azt követő négy napon is folyt a mulatozás, minden egyes napot meghatározott események és szokások igazgattak.
A középkorban szintén zajos hagyománya volt az óesztendő búcsúztatásának, az utcákon trombitáltak, doboltak, énekeltek, hogy az olykor fülsüketítő ricsajjá erősödő általános hangzavarral elűzzék az ártó szellemeket, démonokat és boszorkányokat, s nem mellesleg a bűnöket és a betegségeket is. Egész Európában, így nálunk is az ókori ünnepkörre épült rá a kereszténység ünnepi szokásrendje, ugyanakkor a télközépi ünnepkörbe az egyes népek ősi szokásai és hiedelmei is beleolvadtak.
- Szilveszter és újév napján, valamint a két napot összekötő éjszakán még a közelmúltban is többféle szokás élt a magyar nép hagyományaiban, és néhány helyen él még ma is. E napokhoz kapcsolódott például a téltemetés, a télkiverés, a gulyafordítás és a szűzgulyahajtás szokása, néhol e napokon volt szokásban a kántálás, sok helyen pedig a különféle, a gonosz hatalmak elűzését, az óév kiűzését szolgáló zajkeltő szokások - kolompolás, csöngetés, ostorpattogtatás - éltek. Szilveszter és újév napjához sok mágikus és elhárító praktika, szerelmi, halál- és időjósló szokás, szerencse- és bőségvarázsló eljárás is kapcsolódott. Néhol a maskarázás, a dramatikus játék is előfordult, írja Hála József néprajzkutató Óévbúcsúztató és Újévköszöntő a Nagyhomoród menti falvakban című tanulmányában.
E népszokásoknak egy része őrződött meg napjaink, korábban említett, tűzijátékos, malachúsos, jókívánságos évfordulat-ünnepében. A tűzijáték durrogása, sivítása, a trombiták hangja évszázadok dobolását, ágyúdörgését, harangzúgását idézi, mellyel elődeink az ártó démonokat igyekeztek messzire űzni. A malachús ünnepi asztalra kerülésével garantálhatjuk szerencsénket a következő esztendőre, hiszen még a malac előre túrva a földet kifordítja belőle szerencsénket, addig a csirke vagy a tyúk, aminek fogyasztása ilyenkor nem ajánlatos, elkaparja szerencsénket. A lencse is, esetleg más aprószemes étel, a gyarapodásunkat, a szerencsénket segítheti. És mindez még csak a kezdet, mert a legtöbb babona, hiedelem és jóslás az óesztendő utolsó és az újesztendő első napjához kapcsolódik. A gasztronómiánál maradva süthetünk szerencsepogácsát, mert a gazdagság varázslására különösen alkalmas ezen időszak, de csak mértékkel együnk, ha ugyanis felfalunk minden ételt, akkor a következő esztendőben szükséget látunk majd belőle. Akár a szerencsepogácsában lelünk rá a pénzérmére, akár a földön találjuk, mindenképpen gazdaggá teszi elkövetkező évünket. Csak ne mossunk és teregessünk az óév utolsó napján, sőt a szemetest se bolygassuk, mert ürítésével a szerencsét is kiöntjük a házból. Nemcsak gazdagságunkat, szerencsénket vagy éppen szerencsenélküliségünket biztosíthatjuk, láthatjuk előre az óév utolsó napján, ha ólmot, gyertyaviaszt öntünk, azok alakjából következtethetünk az új esztendő fontos eseményeire is. Külön a lányok jóslástechnikái közé tartozik a gombócfőzés, a meggyúrt gömböcök mindegyikébe papírdarabon egy-egy férfinév kerül, s amelyik főzés közben a leghamarabb eléri a víz tetejét, elárulja a lány jövendő férjének nevét. Az újév napjához is számos hiedelem kötődik, s természetesen a jókívánságok sem maradhatnak el. Sok jóslás igyekszik ilyenkor kifürkészni a természet titkait: ha derűs az újév napja, nem lesz hiányos a termés, ha a nap bíborvörös felhők közül kel ki, szelek és zivatarok jönnek, s ha csillagos az ég, rövid lesz a tél. Általános hiedelem, hogy amit e napon csinálunk, azt fogjuk tenni az egész esztendőben, így ha jól átgondoltuk, mire is vágyakozunk, akkor uccu neki, ne habozzunk rögtön belekezdeni. S ha mégsem tesszük, legalább fogadjuk meg, hiszen az esztendő első, szerencsevarázsló és gonoszűző napja egyben a nagy fogadalmak ideje is.
