Tóth Lajos
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Tóth Lajos 1935. február 15-én született Gyulán, tehát a háború kitörésekor mindössze négyéves volt, felidézett emlékei idején kilenc-tíz. 1944-ben harmadik osztályos volt, a belvárosi iskolába járt. Elmondta, hogy az évben már húsvét után véget ért számukra a tanítás, mint később megtudták, azért, mert a német katonáknak szükségük volt a nagyobb épületekre, hogy kaszárnyaként használják őket.
– A háború ekkor már javában folyt, Magyarországot is temérdek légitámadás érte – emlékezett vissza Lajos bácsi. Mielőtt hazaküldték volna őket az iskolából, hallották, hogy bemondta a rádió: „Légiriadó! Baja, Bácska, Békés”, nem sokkal később pedig megszólaltak a szirénák is, jelezve, hogy repülőgépek tartanak a város felé. Miután hazaért az iskolából, a barátaival a közeli grundra ment futballozni, de a játék nem tartott sokáig. Először csak a morajlást hallották, majd meglátták a repülőket, és hazaszaladtak. Mint mondta, ez számtalanszor megismétlődött ’44 tavaszán és nyarán, de Gyulát egyszer sem bombázták, Nagyváradot viszont igen: a robbanások gyakran elhallatszottak idáig.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
1944. március 19-én szállták meg a németek Magyarországot, természetesen Gyulára is jutott a katonákból. Lajos bácsi szerint a németek itt nem okoztak különösebb bajt, legalábbis semmilyen kirívó esetről nem hallott. A vásártérre jártak gyakorlatozni, szabadidejükben pedig a városban és annak környékén sétáltak, próbáltak udvarolni a fiatal lányoknak, több, de inkább kevesebb sikerrel. ’44 őszén újra elkezdődött a tanítás, de az iskola épületébe természetesen nem térhettek vissza, a valódi harcok pedig egyre inkább közeledtek Gyula felé is.
Szeptember második felében, egy vasárnapi napon belőttek Gyulaváriba. Az emberek egy része összepakolt, és menekülni kezdett a városból. Lajos bácsinak másnap iskolába kellett volna mennie, de akkor két akna is becsapódott a Vásár utcában. Az édesanyja összeszedte a holmijukat, majd elindultak a családdal Dobozra, az édesapja testvéréhez. Ekkor, szeptemberben, maroknyi magyar katona védte a város határát a körgátba telepített védelmi állásokban, amikor a román haderő egy része megtámadta Gyulát, amelyet visszavertek a védők. A menekülő család nem jutott el Dobozig, végül az édesanya egy barátjánál szálltak meg, de másnapra elült a fegyverropogás, így hazaindultak, rövid időre pedig meg is maradt a nyugalom.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Pár hét telt csak el, amikor október 5-én ismét beindultak az események. Lajos bácsi akkor is a futballpályánál volt a barátaival, azt figyelték, hogy hogyan építik ki az utakra elhelyezett drótakadályokat, amikor fülsiketítő sivításra lettek figyelmesek, amit egy kisebb robbanás követett: az egyik pálya melletti házba csapódott egy akna. A fiatalok hazasiettek, a Tóth családnál már megbeszélték, hogy mi a teendő, ha újra elindul a harc: a legszükségesebb dolgok már össze voltak pakolva, és elindultak a Németvároson lakó nagymamához, ahol a pincében tervezték átvészelni a szörnyűségeket. Öt-hat éjszakát töltöttek a ház alatt – csak napközben tudtak kimerészkedni –, miközben folyamatosan hallották a lövéseket, robbanásokat.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Október 6-án egy magyar katona kért tőlük szerszámot, hogy megjavíthassa vele a lovas kocsijukat, majd közölte: nemsokára itt lesznek az oroszok. Az állítás igaznak bizonyult, nemsokára az egész város tele volt orosz katonákkal, akik hol kedvesen viszonyultak az emberekhez, hol felforgatták a borospincéket, és vitték a mozdítható értékeket. Állítólag a város vezetősége eléjük ment, hogy köszöntsék őket, a fogadóbizottságban volt dr. Blanár László is, „a nép orvosa”, akitől elvették díszes zsebóráját.
Nem sokkal később fordult a kocka: az épületeket, amelyeket eddig a németek használtak kaszárnyának, az orosz haderők vették birtokba, és hadikórházakat alakítottak ki bennük. A tereken és nagyobb üres területeken állatokat kezdtek tartani, majd a feldolgozott élelmet Gyuláról szállították a fronton harcoló katonáknak. A város lakosságának egy része – a 18 éven felüliek – kénytelenek voltak ingyen dolgozni a kórházakban és az élelmiszerüzemekben.
Lajos bácsi hozzátette – ahogy korábban is említette –, az orosz katonák sem voltak egyformák. A bevonulásuk után folyamatosak voltak a fosztogatások, de a tisztek és vezetők többsége igyekezett rendet tartani, így a tolvajokat megbüntették és elkergették a városból.
– Ezek voltak az emlékeim a háborúról, ezeket éltem át, ezeket láttam, és ezeket nem fogom soha elfelejteni – zárta visszaemlékezését Tóth Lajos.
