– A Jézuskának írt és rajzolt levél tartalma sosem volt titok anyáék előtt – emlékezett vissza kicsit fájó szívvel Ági, miután hat éves kislánya kezébe dugta gondosan összehajtogatott levélkéjét, és megkérte, ne olvassa el, ám legyen szíves feladni a postán. Ági gyorsan felismerte miért is van a titkolózás: kislánya nem a Jézuskának, hanem a Mikulásnak címezte a levelét.
– Ja, tényleg, emlékszem már! – csapott homlokára megnyugodva, hiszen a felismerés ténye visszarepítette gyermekkorába, újra hat éves lett: a Jézuska akkor is szeret, ha rosszat csinálok, akkor is kapok ajándékot. Viszont a Mikulás bácsi más kategória. A Mikulás félelmetes, virgácsot is hozhat, és csúnyán néz rám. Mert minden általam elkövetett csínyt pontosan úgy ismer, mint én. Hiába állok sok-sok kisgyerek között, érzem, néz engem, és tudja, én törtem el a vázát és én dugtam el a kinti vécé mögé, én kutattam anyáék szekrényében, én köptem le Rozit, én rajzoltam mama rúzsával a kamra falára…
A Mikulásnak írt levél olyan, mint a gyónás, tele bűntudattal, megbánással, majd azonnali feloldozás-élménnyel, amint átadom azt anya kezébe. És csak anya adhatja fel a levelet, mert ő biztosan nem olvas bele a titkomba, benne bízom. Mert mi lenne, ha mégis beleolvasna? Akkor valami megszakadna, titkom megsértése legalább akkora csalódással érne fel, mintha szemét ártatlanul elkerekítve, szemöldökét felhúzva szegezné naiv kislányának a szelíd, de minden illúziót romba döntő kérdést: – Nem értem, miért baj, hogy belekukkantottam? Nem tudtad, hogy én vagyok a Mikulás?
