Dr. Fodorné Vidó Renáta indokínai körutazásáról mesélt a gyulai könyvtárban
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
Az előadás alapanyagául 3 ország, 8 város, 7 természetvédelmi csoda, 6 világörökség részeként számon tartott terület, 22 000 km-nyi, 1973 percnyi repülőút, 3825 kép szolgált. Ebből közel 800 illusztrációt láthattunk, videobetétekkel fűszerezve. Budapest → Doha → Ho Chi Minh (leánykori nevén Saigon, a nemzetközi fonetikai átírást használom) volt az első etap. Robin Williams 1987-es, ismert szlogenjével kezdődött a hatalmas területeken átívelő francia-Indokína-túra. Rögtön feltűnt, hogy mennyire egyedi és különböző a délkelet-ázsiai klíma, a nagyvárosi nyüzsgés, a közlekedés kaotikussága.
Vietnámban egyértelműen a francia gyarmati kor építészeti hatásai érvényesülnek (leginkább: saigoni Notre-Dame Basilica; da lati Eiffel-torony), nem beszélve a mellékjeles, de latin (francia) betűs írásmódról. Emellett a kínai kultúra beáramlásának sem lehetett gátat szabni: mindenhol pagodák (pl. Ba Thien Hau), templomok, buddhista kolostorok, riksák (ott „tuk-tuk”), hangos piacok. Az emberek az utcákon élik a közéletet, kis „babaszobákban” (kis székek és asztalok mellett, közösségekben, egymás segítve), kifőzdékben, ruházati boltokban – ahol mellesleg egy nap alatt mindent elkészítenek nekünk méretre. Nem nehezményezik, ha életképeket készítenek róluk, visszafogott szegénységben, de boldogan élnek, és tudnak mosolyogni.
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
Az igazi élet a piacokon zajlik, amit semelyik országban sem érdemes kihagyni. Alkudni szinte kötelező. A távol-keleti növények és állatok garmadája kerül a szalmakosarakba: rizstészta, thai citromfű, sárkánygyümölcs, tamarindusz, durián, Buddha-keze citrom, halak mindenféle formája, színe és állaga. Olyan különlegességeket is láthattunk, mint a hangyatojás, karamellizált skorpió, pók, fakukac (Sen Tay Ho étterem, Hanoi), kacsaembrió (azaz balut tojás), fekete csirke, lao-lao kobra- és skorpiówhiskey, megfőzött selyemhernyó, illetve számunkra elsősorban a Bakancslista című filmből ismert kopi luwak, amely a cibetmacska bélrendszerén keresztülhaladó kávészem egyedi aromáját is hordozza, és amelyet volt szerencsém megízlelni. Az ételeket pazar díszítésekkel tálalták minden étkezésnek és napszaknak megfelelően, alapul általában párolt banán- vagy pálmalevél szolgált. A leginkább lélekmelegítőként fogyasztott phó-levest (tkp. 2 napig főzött marhahúsleves zöldségekkel, korianderrel, bazsalikommal és rizsmetélttel) több dián is megpillanthattuk. Olykor egészen különleges ételek jelennek meg Buddha asztalán: pl. egy egészben sült malac, amelyet az istennek ajánlottak fel aznap.
Mindent átitat a tömjén, a füstölőillat, a misztikum és a szerzetesek imahangja. Lépten-nyomon narancssárga ruhás buddhistákba botlunk, akik számos templomban várják a megvilágosodást. Délig ehetnek, de csak azt, amit kapnak a belvárosban a tálkáikba. Az alamizsnaosztás a laoszi mindennapok sajátossága, és a reggeli gonghangra kezdődik. Ha pénz kapnak, azt továbbadják az utcasarkon kolduló gyerekeknek, elsősorban rizsgombócot esznek, a fotózástól ők sem jönnek zavarba. Szerényen élnek, de boldogan, hiszen minden földi vágyuktól lassan megszabadulnak, hogy elérjék a nirvánát. Életmódjuk nekem Assisi Szent Ferenc analógiáját juttatta eszembe. Számos alkalommal csodás környezetben találjuk őket: pl. My Son templomaiban (amelyek olyanok voltak, mintha A dzsungel könyvében Lajcsihoz látogattunk volna – mélyen az érintetlen természetben, sőt ott, ahol a természet újra utat tör magának), Huéban, amely 1802 és 1945 között Vietnam fővárosa volt a Nguyen dinasztia alatt, a Huong-folyó (Parfüm-folyó) partján fekszik, csupán néhány kilométerre a Dél-kínai-tengertől. Megtalálható benne a távol-keleti, korábbi fővárosokra jellemző Császárváros, ahol (a 142 gyereket nemző) Minh Mạng, Khai Dinh, Tu Duc korábbi császárok síremlékei vannak és a Thien Mụ pagoda, amely szintén a város hivatalos szimbóluma.
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
A jelenlegi főváros Hanoi. Nevezetességeit kötelezően megtekintettük a diákon: az Óváros antik negyede híres kézműveseiről, kereskedőiről és számos selyemüzletéről, Hoan Kiem-tó (amelyben állítólag az aranyteknős megtalálta és kiemelte Ly Thai Tong császár kardját), Jadeberg-templom, Literaturtemplom (amely valójában egy 1070 óta működő egyetemet rejt), Ho Chi Minh lakóháza és mauzóleuma (mindenhol fehér gumicsizmás katonákkal), Vietnami Nemzeti Egyetem, Opera, Etnológiai Múzeum, pazar szentélyek, a „felkelő nap hídja”, skanzenek, a Chua Mot Cot (egy pillérre épített pagoda, szintén nemzeti szimbólum; eredetileg 1049 épült, Ly Thai Tong császár építette köszönetképpen, mivel nem lehetett gyermeke, de álmában egy bódhiszattva Avalokiteshvara jelent meg és egy lótuszvirágon egy gyermeket nyújtott felé. A császár egy gyönyörű lányt vett feleségül, aki fiút szült neki). Minden pagodának megvan a saját története és ősisége. Sokban láthattunk darumadarat vagy éppen teknőst. Előbbi a feltámadás főnixe, utóbbi a hosszú élet jelképe. Olyan is akad, hogy a teknős hátán áll a daru, akkor az a legnagyobb szerencse.
Laoszban azonnal lehet szerencsénk, 200 dollárért 4,5 millió laoszi kipet (pénznem) kapunk, tehát rögtön érezhetjük, hogy milliomossá váltunk. Borzasztó nagy az infláció, ennek eredményeképpen hihetetlen olcsó minden. 1 dollárét lehet komoly szőtteseket vásárolni, amelyek valóban kézzel készülnek. A munkafolyamat az országhoz igazodik: csendes, nyugodt. A tájak is effélék: érintetlenek és kietlenek, sok a dzsungel, jobbára földutak vezetnek mindenfelé. Ha várost keresünk, akkor célunk Luangprabang. Kulturális helyszínként 1995-ben lett a világörökség része. Városképét, különösképpen a Mekong és az abba torkoló Khan folyók által közrezárt, félszigetszerű földnyelv, építészeti arculatát egyfelől a buddhista kolostorok (ún. vatok), másfelől a francia gyarmati múlt indokínai örökségét hordozó köz- és lakóépületek sora határozza meg. Látnivalók: Phuszi-domb, az annak lábánál elterülő királyi palota. A város közelében található a Tat Kuang Si vízesésrendszer, ahol az előadónak volt szerencséje „halpedikűrt” venni – ugyanis a kis, fogatlan halak előszeretettel cuppannak a gyanútlan turista lábára az elhalt hámsejteket szedegetni. 6,8 millió lakosra jut 1 millió elefánt, tehát az „elefántolást” mindenképpen érdemes kipróbálni, bátraknak bőrmentén. Csodás élmény, ahogyan az elefántok vízbe gázolnak hátukon egy-egy turistakosárral. A víz közelsége Laoszban sem ritka, hiszen határfolyó a Mekong, amely a 11. leghosszabb folyó a világon és 4350 km-en keresztül Délkelet-Ázsia országainak nagy összekötője. A nagy vízgyűjtő mentén egyedi a flóra és fauna.
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
A Mekong Kambodzsán egyenesen átfolyik, partján olyan úszóvárosok épültek, amelyek az európai Velencét juttatják eszembe. A Tonle Szap (a khmerek lakta Sap-tó, azaz ’édesvízű folyam’) a kambodzsai síkság közepén duzzad, amely az ország és egyben egész Délkelet-Ázsia legnagyobb tava. A nyári monszun június és október között megduzzasztja a folyókat, és a folyó – mint valami hatalmas csatorna – ilyenkor megváltoztatja a folyásának irányát és a Mekong vizét kezdi el szállítani a tóba, novemberben ez a folyásirány megváltozik – ez ritka jelenség ez a világon. A halászok ezt használják ki, mindenük a vízből származik. Nincs tévéjük, sem könyvük, a gyerekeknek komoly ruházatuk, de azt a keveset, ami adatott, nagyon megbecsülik, boldogan élnek a saját világukban, távol a nyugati civilizáció kultúr- és egyéb sokkjaitól.
Nagy kontrasztot jelent az ősi Angkor városának romrendszere. A khmer templomok misztikus városa Kambodzsa szívében a 9. században létrejött Khmer Királyság fővárosa volt 802–1432 között. A templomokat még ma is fojtogatják a dzsungel növényei, amelyek visszakövetelik maguknak eredeti életterüket. Igazi vadvilág és hiteles filmdíszlet. Ugyan nem a francia felfedező, Henri Mouhot volt az első európai, aki Angkorba látogatott, de ő az első, aki a városról hírt adott, így 1868 óta újra megnyílt a kalandorok előtt. Ezek az ősi romok elsősorban a naplementében mutatják meg varázslatos arcukat, ahogyan a kirándulás során pl. a világörökség részét képező Ha Long-öböl mészkőkúpjai, „a leszálló sárkány öble”, a mennyország cseppkőbarlangjának bejárata vagy éppen a Keo pagoda.
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
Gyönyörű tájak, varázslatos épületek, hiteles életképek, igazán egzotikus keveréke buddhizmusnak, hinduizmusnak, szinkretizmusnak és az európai kultúrának, maga a megvalósult kollektív archeöntudat. Egyetértek az előadó prezentációt lezáró idézetével: „Terebélyes fa / hajszál-gyökérből fejlődik, / kilenc-emeletes torony / kupac földből emelődik, / ezer-mérföldes utazás / egyetlen lépéssel kezdődik.” (Lao-ce: Tao te King – Weöres Sándor fordításában). Az alapos ismeretterjesztéssel elültette a kabócákat a füleinkben, várjuk a következő utazást, utazót.
