Grin Igor A kiállítás megnyitóján
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A 36 darab, precízen, gazdag arányérzékkel válogatott, letisztult, erősen panteista látásmódot tükröző képeken a Duna szigetközi szakaszának és a Baltikumnak az izolált tájelemei jelennek meg. A kövekből, ködből, vízből, fákból, a zöld és kék milliónyi színárnyalatából hibátlan tájépítészet bontakozik ki. A fotós a mosonmagyaróvári fiatalkorának helyszíneit és a svéd Stendörren jellegzetesen skandináv környezetét vetítette fotópapírra. Képein megnevezve láthatók: Dunaremete, Mosoni-Duna, halászi Duna, Márta-híd, Rudolf-liget, Kisduna, Forrsjö, Stendörren. Különös összjátékra figyelhetünk fel, amely talán a magyarok legnagyobb folyójának Kisalföldre érkezéséből és a balti (táj)rokonságtudat lélektanának egymásra találásából eredeztethető.
Novák Attila
Kovács Ágnes köszöntő mondatai után Novák Attila képzőművész-tanár, vizuálpedagógus értő szavait hallgattuk. Őt a személyes ismeretség erősítette meg abban, hogy elvállalja a kiállítás megnyitását, és fellibbentse a fátylat a Grin-képek anatómiájáról. Többször dolgoztak már együtt a Munkácsy Múzeumban, mint Békés megye ismert és elismert kultúraközvetítői. A barátság egy balett-teremből indult, amelynek egyik fala tele van tükrökkel, így aki oda beengedi gondolkodó szellemét, az sosincs egyedül, hiszen találkozhat, ha más nem, önmagával. A fotók szintén azt sugallják, hogy az ember visszajut a természetbe, és ott, jobb esetben, találkozik önmagával. Szinte belépnénk némely műalkotás fotoszintetikus világába. A puha mohát éreznénk talpunk alatt, a párát arcunkban, a napfény ízét ajkainkon. Minden képet átitat egyfajta kakofonikus vibráció, egy bizonyos szinesztézia, amelytől élővé, szerethetővé, őszintén természetessé válnak.
A megnyitó közönsége
Novák szerint Grin sosem zavarta meg a környezet harmonikus rendjét, egyáltalán nem tudná elképzelni, hogy például az erdőben csörtet. Sohasem keres, hanem mindig megtalál egy-egy témát, az organikus világfolyamban egy pillanatot, amely érdemes a kimerevítésre. Ez az alkotói folyamat évtizedek alatt érhet olyan művészi szintre, amelyet a romantikus tájábrázolás minimuma mellett a tárgyilagosság maximuma jellemez. Grin, saját bevallása szerint, nem vizuális típus és nem is a szavak embere, a dallam, a költészet tanulmányozása, de főként a fotózás a kenyere. Ugyanakkor egy nagyon tudatos szellemtörténész. Ivan Ivanovics Siskin orosz tájképfestő, a 19. századi realista orosz festészet kiemelkedő mesterének követője az ábrázolásban (az egyik fotó címe is Hommage Ivan Shishkin). Fotóinak axonometriája a valós szemmagasságot adja vissza, ugyanakkor a megjelenített erdők fái sokszor túlnyúlnak a látómezőn, noha a fotópapír komoly feszültséget generáló, rögzített teret ad a létezésüknek, közben persze meghagyva egy végtelen dimenzió tündérkapuit, afféle égig érő mesevilágot asszociálva.
Novák szavaival: „Grin Igor beleél”. Belenéz a tájba, és képes azt láttatni, amit ő maga fontosnak tart. A vizuális fogékonyságra születni kell, akár az alkotás, akár a befogadás területén. Aki megtekinti a kiállítást, csakis ezen az ösvényen haladva jut el a lelki felülemelkedésig, és érezheti magát az ermenonville-i Rousseau-nak, aki végül ugyanígy visszatalált a természethez. Mi csak megköszönhetjük, hogy Grin Igor megmutatta az utat.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
