koszorúzás az apor téri emlékműnél
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Ezért 1945. január 10-én a gyulai és környékbeli Schriffertek, Müllerek, Rapportok, Kempfek és társaik mind elindultak a városi gyűjtőhelyre, még akkor is, ha ők már régen Gyulára születtek, és egy szót sem tudtak németül. Legtöbbjük ősei még az 1700-as évek elején betelepített németek voltak, akik Harruckern János György meghívására érkeztek Gyulára, hogy a törökök utáni felszabadulás időszakában az elnéptelenedett és műveletlenül maradt földekkel rendelkező Békés megyében éljenek és dolgozzanak tovább.
Szentmise a németvárosi templomban
Az a hír járta, hogy akit nem találnak, annak a családja bánja majd a szökést, így némán álltak sorban az ártatlan, németnek vélt fiatalok, hogy aztán marhavagonokban, a földön ülve utazzanak közel egy hónapon át a munkatáborokig, ahol ételt alig, de kemény bányamunkát annál többet kaptak. Az életerős ifjak közül néhányan már út közben meghaltak, a fűtés, víz és tisztálkodási lehetőség nélküli vagonokban könnyebben terjedtek a betegségek is. A fiataloknak beígért „kis munka” végül akár 5 évig is eltartott, sokan közülük a fiatalságukat, a legszebb éveiket hagyták a Szovjetunióban.
Mivel a történelmi szolgálat házaspároknak is járt, ez időalatt csak Gyulán 352 kiskorú élt úgy, hogy egyik, másik vagy akár mindkét szülője távoli munkatáborokban dolgozott közben. Az itthon maradt családtagokkal a kommunikációt az évek alatt a levelek jelentették, amik végül vagy megérkeztek a címzettekhez vagy nem. A deportált férfiak és nők leginkább szén- és vasércbányákban vagy az építőiparban dolgoztak, és munkájukhoz ellátmányként leginkább híg káposztalevest és barna kenyeret kaptak éveken át. Filléres fizetést kaptak ugyan, amiből azonban ironikus munkaadóik még az útiköltséget és a munkatáboraik felépítésének költségét is levonták.
71 évvel ezelőtt, ezekben a napokban az akkor tizen- és huszonéves fiatalok nem karácsonyra kapott ajándékaiknak örültek éppen, hanem némi élelemmel, ágyneművel és néhány váltás ruhával sorban álltak, hogy felszálljanak a munkatáborokba induló vonatra. Mindenkinek mennie kellett, akinek német hangzású neve volt, a nők közül a 18 és 30 közöttieket, a férfiak közül pedig a 18 és 45 év közöttieket deportálták. 1945. január 10-én délben Gyuláról 53 marhavagon indult el a Donyec-medencei szénbányák felé, ahonnan 64 gyulai fiatal már soha nem térhetett haza.
A helyi németvárosiak 1948 óta minden évben hálaadó szentmisén emlékeznek meg az ott töltött időről és a hazajövetelről. Az idei, 71. évforduló a Szent József-templomban szentmisével kezdődött január 10-én. Azt követően a templom melletti emlékhelyre került ki a gyulai önkormányzat, a német nemzetiségi önkormányzat és a helyi Október 23. Alapítvány koszorúja.
A megemlékezésen dr. Görgényi Ernő polgármester beszédében kiemelte, hogy a templom mellett álló, a malenkij robotra elhurcoltaknak emléket állító szobor az egyik legösszetettebb szimbolikával bíró emlékműve városunknak. Az alkotásra oldalról tekintve, a táborra utalva oszlopok és szögesdrót jelenik meg, szemből pedig síremléknek tűnik a tömör gránit emlékmű.
A Málenkij robot emlékműnél dr. Görgényi Ernő mondott beszédet
– Kellenek a tárgyak, amelyek a művészet erejével adják át a tragikus emlékeket, de ugyanígy kellenek az elkötelezett emberek, akik nemcsak az eseményeket ismerik, hanem a mögöttük húzódó összefüggéseket is átlátják. Akik nemcsak azt tudják, mi történt, hanem azt is, hogy miért. Hiszen ahogy Bernard le Bovier de Fontenelle írta: „az igazságok világosabbá válnak egymás fényétől” – zárta emlékező gondolatait a polgármester.
Az megemlékezésen jelen volt Rácz Antalné Haász Magdolna, az egykori események egyik túlélője is. Magdi néni néhány héten belül 90 éves lesz, és visszaemlékezve azt mondta: ha dolgoznia nem kellett volna az ott eltöltött három és fél év alatt, csak végignézni az ott történeteket, már az is nagyon megviselte volna.
– Nem lehet ezt elmondani már, néha azt hiszem, talán igaz sem volt – emlékezett vissza Magdi néni. – El tudja képzelni például, hogy 27 nap utazás után milyen piszkosak voltunk? Mindenre emlékszem, a nagy hóra, amikor megérkeztünk, arra, hogy 18 éves voltam, amikor elindultunk és a fegyveres őrökre, akik kísértek a marhavagonokban. Sokat éheztünk és fáztunk, de nekem szerencsém volt, mert épületben és nem a föld alá ásott lakásfélékben kellett élnem, és amiért egyáltalán hazajöhettem – tette hozzá Rácz Antalné Haász Magdolna.
A napi programok sora filmvetítéssel folytatódott: a német klubban egy másik túlélővel, Hack Annával készült riportfilmet nézhettek meg az érdeklődő, aki a munkatáborokban töltött mindennapokról mesélt.
A nap záróeseménye az egykori gyűjtőhely megkoszorúzása volt a mai Harruckern János Középiskola Szent István utcai épülete előtt, amin dr. Kovács József országgyűlési képviselő mondott beszédet. Emlékező soraiban arról beszélt: fontos, hogy emlékezzünk mindazokra, akik keresztülmentek ezen a szenvedésen, ahogy az is, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, hogy a jövő generációval ne történhessen meg hasonló tragédia.
Az megemlékezés második helyszínén is koszorúzás zárta az eseményt.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
