Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Bagyinkáné Jász Jolán, aki évtizedek óta kalauzolja a gyulaiakat a művészet világában

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Szávai Krisztina • INTERJÚ • 2015. január 04. 15:00
Bagyinkáné Jász Jolán, aki évtizedek óta kalauzolja a gyulaiakat a művészet világában
Bagyinkáné Jász Jolán: Gyakran a tanítványaim ötletei inspirálnak engem
A gyermekek harmonikus személyiségformálása terén végzett kiemelkedő oktató, nevelő és gyógypedagógiai munkája elismeréseként Németh László-díjban részesült Bagyinkáné Jász Jolán, a Gyulai Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola művésztanára. Meglepte a díj, ahogy általában a munkájukat elhivatottsággal végző embereket, akiknek adni, tanítani, értéket teremteni a valódi érdem. Elismerései közül az a legfontosabb számára, amit a gyermekektől kapott, ifjakat s idősebbeket kalauzol évtizedek óta a művészet végtelen világában, s az önmaga körül teremtett műhelyben formálódik a lélek, gyarapodik a szellem. Tanulni, alkotni, tanítani – B. Jász Jolánnal hitvallása alapköveinek mentén beszélgettünk.
Bagyinkáné Jász Jolán. Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba

A díjátadón s a meglepetés örömén túl látja-e, érzi-e már a díjban rejlő értékeket? Pályafutásában, életében hol van a hely, ahová illeszthető? 

– Senki sem azért dolgozik, tanít, indul el pályáján, hogy díjat kapjon a legvégén. Halad az úton, ahogy belső ösztönei hajtják, ahogy a jó és rossz dolgok alakítják. És kísérletezik. Hiszen az ember folyton formálja is saját magát azzal kapcsolatosan, hogy amit csinál, az jó legyen. Én mindig a háttérben szerettem maradni. Így készültem első kiállításomra is, mely után sokan kérdezték: hol volt, hogy volt nekem erre időm, helyem. Hiszen apró lakásban éltünk, kisgyermekkel: voltaképpen két biliztetés között, festőállvány híján egy visszafordított széken dolgoztam…

– Mert rabul ejtette az alkotás öröme. Szükséges-e a válasz?

– Fontos az ember életében az elismerés. A most átvett díj mellett a legfontosabbat a gyerekektől kaptam: az ifjúsági szervezet megbecsülése valódi, őszinte gesztus volt. Ezek a gesztusok, mint megerősítések fontosak, hogy az ember tudja, hogy amit csinál, azt jól csinálja.

– A tanári hivatást választotta…

– Nagy kanyarral az életemben, hiszen abból, hogy elvégeztem Egerben a tanárképző főiskolát, nem következett egyenesen, hogy tanítani fogok. Pedagógus szülők gyermekeként nemcsak a jó oldalát láttam a tanári pályának, hanem azt is, milyen rengeteg energiára van szükség ahhoz, hogy az ember ezt minden nap új lendülettel és változatlan hittel tudja csinálni. Édesanyám kiváló pedagógus volt, nehéz volt az ő árnyékában felnőni. Akkortájt nyílt meg a művelődési ház, amikor megszereztem a diplomámat, nagyon tetszett nekem a lehetőség, s itt kezdtem el dolgozni. A képzőművészettel kapcsolatosan kaptam feladatokat: kialakítottam a ma is működő Kisgalériát, hozzám tartoztak a képzőművész körök. Rendszerváltást követően jött a fordulat, az akkori vezetőnk, Bagyinszki Zoltán ajánlotta, hozzuk létre a művészeti iskolát. Az átalakulás fokozatos volt, a művész szakkörökből jött létre a művészeti iskola, azon belül a képzőművészeti tanszak, éppen húsz esztendeje. S ezzel az élet úgy hozta, hogy használnom kellett az eredeti tanári végzettségemet.

– Tudatos döntés volt, hogy nem a tradicionális oktatás keretin belül tanít művészetet?

Koszta Rozó szakkörét akkor vettem át, mikor ő beteg lett. A fiatalság lendületével és a korszerű oktatás birtokában, amit a főiskolán kaptam. Kedvelt tanárom, Katona Zoltán a kísérletezgetést, a sokoldalú megközelítést helyezte középpontba, így sokféle technikát ismertünk és tanultunk meg, foglalkoztunk szobrászattal, batikoltunk, papír-, réz-, és linómetszeteket készítettünk. A Kohán Kör, mint keret volt számomra a legmegfelelőbb, amelyben a megszerzett tudásomat át tudtam adni.  Az iskolákban meghatározott óraszám, meghatározott tananyag van, amelybe e kísérletező módszer nem igazán fér bele. S az én kezeim közé nemcsak fiatalok kerültek, hanem akár nyolcvanévesek is, akik másféleképpen közelítettek a dolgokhoz. S természetesen, amikor valami nem kötelező, hanem szabadon választott, akkor nagyobb aktivitással, érdeklődéssel csinálja mindenki. Arról nem is beszélve, hogy a pénzügyi keret lehetővé tette az akkori legmodernebb eszközök, legújabb anyagok megvásárlását is, amelyekkel élvezet volt dolgozni. Nagyon szerettem csinálni. Olyan műhely volt a Kohán Kör, ahol a művészeten keresztül formálódott a személyiség is, melynek belső erejét közösség és alkotás együttese adta. Ahol mindenki megtalálhatta saját útját. Ahol jó volt lenni. Magam körül alakítottam a kört, s új volt még a művelődési ház is: hosszú éveken át minden irányból nagy figyelmet kapott, szívesen jöttek az emberek. Kiállításokra jártunk, buszos utazásokat szerveztünk, országos pályázatokon indultunk. Erős közösség alakult ki, s az alkotás lehetőségét technikai oldalról is biztosítani tudtuk: volt modell, voltak eszközök. Minden évben csináltunk kiállítást a kör tagjainak műveiből. Végül a művészeti iskolában tartott óráim mellé már nem fért bele a körben végzett munkám, de a csapat magjában volt annyi erő, hogy újjászerveződtek József Dezső Kör néven Ócsai László irányításával.

– Úgy kezdett el Koszta Rozó művészeti körébe járni, ahogy később Önhöz a fiatalok?

– Igen, még gyerekként kezdtem a körben rajzolni. Majd 1971-ben EDÜ aranyérmes lettem: ez volt az első meghatározó díj az életemben, akkor hittem el, hogy amit én firkálok, az valamit ér is. Rozó azonban mindig hitt bennem, ő a mesterem, ő indított el a rajzolás útján.

– Meséljen erről az útról! Vannak-e meghatározó korszakai, milyen irányzatok hatottak Önre? Milyen technikákat használ, miben érzi leginkább otthon magát? Milyen téma, ötlet, kifejezésmód foglalkoztatja most?

– A negyven évvel ezelőtti világban, amikor még a főiskolán is meghatározták, mit kell látni, hogyan kell látni, hogyan kell alkotni, sőt milyen színekkel, nagyon kevés volt az eszköz is, amivel dolgozhattunk. Maga az eszköz határozta meg, hogy mit lehet létrehozni. Akkoriban a vízfestéket favorizálták, de az is gyenge minőségű volt, nem is hasonlított a mai akvarellre. A főiskolán működő grafikai stúdióban ismerkedtem meg a sokszorosító grafika különböző lehetőségeivel: a linómetszettel, a rézkarccal, a litográfiával. S ez engem teljesen magával ragadott.  Pedig előnye mellett hátránya is akadt: olyan eszköz került a kezembe, amivel sok mindent lehetett játszani, viszont a megvalósításhoz itthon, Gyulán nem voltak meg a szükséges eszközök. Hazatérve azzal próbálkoztam, amit akkoriban elvártak egy helyi művésztől: az alföldi tájjal, de nem igazán tudtam vele mit kezdeni, síkok helyett inkább a hegyek vonzottak.  Az első változást az életemben az hozta, amikor megszületett a lányom és kimentünk Görögországba. Meghatározó élményt adott az utazás, tudatosult bennem, nekem ez kell: a tenger, a fehér színek, a hegyes-dombos vidékek. S elkezdtem e vidékeket rajzolni, sokáig nem mutatva meg senkinek. Azután jött Olaszország, s a mediterrán táj, a hangulat a színek ott is elvarázsoltak! Ontottam magamból a képeket. A következő időszakban ismét a grafika felé fordultam: elővettem a régi, metszetes dolgaimat, nézegettem, hogyan tudnám valahogyan továbbvinni. Rájöttem, számomra ez az az eszköz, amivel gondolatokat is ki tudok fejezni. Már nem volt elég csak az ábrázolás, valamit közölni akartam. Most próbálom a kettő ötvözetét az olajképen is megoldani. S az sem árt, ha más műfajban is kalandozik az ember: járok a gyulai művésztelepre, aktot rajzolok, festek. Ami nagyon nehéz feladat, másfajta figyelmet, gondolkodást vár el az alkotótól, viszont a tapasztalatokat át lehet ültetni bárhová. A technikai megoldásokat tanulom, a teljesen realista ábrázolásmódot, melyből hiányzik még az, amit csak én magam tudok hozzátenni.

– Művészként is, tanárként is szükséges a folytonos megújulás.

– Bármennyire furcsa, én sokszor a gyermekektől is kapok ötleteket, ahogyan egy-egy feladatot megoldanak. Hiszen tanárként nem azt mondom meg nekik, hogy mit tegyenek, hanem ajtókat nyitogatok ki előttük: rámutatva, mit találhatnak mögötte. Ahhoz pedig, hogy ajtókat nyissak, variációkat mutassak, új és új ötletek szükségeltetnek, melyek nemcsak bennem születnek, születhetnek meg. Gyakran a tanítványaim ötletei inspirálnak engem, s továbblendítenek új és új megoldások felé.

– Köszönöm szépen a beszélgetést.

 

Bagyinkáné Jász Jolán. Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba
GYULAI HÍRLAP • 2015. január 04. 15:00
Bagyinkáné Jász Jolán: Gyakran a tanítványaim ötletei inspirálnak engem
Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)