Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Majd odaát - A beregszásziak rendszeres vendégei a Gyulai Várszínháznak

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Kiss László • KULTÚRA • 2014. augusztus 07. 13:00
Majd odaát - A beregszásziak rendszeres vendégei a Gyulai Várszínháznak
A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház előadásában a Zoltán újratemetve című tragigroteszket láthatta a várszínpad közönsége
A Zoltán újratemetve a gyulai vár színpadán. Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba

Zelei Miklós drámája, a Zoltán újratemetve a háború utáni kelet-európai kommunista blokk millió lehetetlen helyzete közül egyet idéz meg. Egyet, de ezen keresztül, Vidnyánszky Attila rendezői értelmezésében, számtalan ismerőst. A „nagy”, tankönyvekben összefoglalt történelem beleszólása a hétköznapokba egy házaspár sorsán keresztül mutatkozik meg: míg a lakodalmáról elcipelt Zoltán szovjet munkatáborban sínylődik, felesége meghal, de a határok értelmetlen újrahúzása miatt már egy másik ország földjében leli meg örök hazáját. Évekkel később Zoltánt, végakarata szerint, Juli mellé akarják temetni az atyafiak, a határon fölhúzott drótsövény azonban útját állja a halottas menetnek.

Ebből a groteszk szituációból bontakozik ki a darab, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház kiegyensúlyozott előadása. Egyfelől nincs kiemelkedően emlékezetes színészi alakítás: szép Tóth László száműzött papjának monológja, megrázó a történelem igazságtalanságát tovább tűrni képtelen Kacsur Andrea kirohanása, s kitart Ivaskovics Viktor határt védő katonájának lendülete is, de az igazi erő az együtt-működésben, a csoportdinamikában van. Bár végig, a nézők helyet foglalásától kezdve látható a színen, keveset kerül reflektorfénybe, s talán nem is játssza ki magát a két főszereplő, a mátkát alakító Tarpai Viktória és vőlegénye, Rácz József sem – kérdés, vannak-e egyáltalán „fő” szereplők ebben a történetben. Másfelől az egyes jelenetek, történetdarabkák közt sincs olyan, amely igazán fölébe kerekedne a többinek, amely „vinné” az egészet. Se igazi pátosz, se igazi tragédia, ugyanakkor rengeteg érzelmes etűd, megannyi tragikus karakter – a drog hatására esztrádszerűen megéledő vörös múlt, a néhol túlhabzó burleszk vagy a rendszerváltás utáni kapkodós csempészet mulatságos percei képzavaros ujjuk köré csavarják a szereplőt és a nézőt egyaránt, de előbb-utóbb bekövetkezik a keserű kijózanodás. Vannak vidékek, ahol a testvér is ellenség.

Kiegyensúlyozott előadás, de nem egyenletes: a nyitójelenet tanácstalansága-toporgása kissé hosszúra sikeredik, nincs meg a lendület, mintha a szimpla szövegmondás idegen volna a táncban, mozgásban annyira jó csapattól, s a lagzi pillanatképei is többet ígérnek, mint amennyi megvalósul belőlük, igaz, a mulatság vége pompás: a vőlegény elrablása, majd az ünneplőkre rázárt dróthatár ijesztő csattanó, kemény metafora. Vidnyánszky Attila költői színháza ezt egyébként is nagyon érzi – a Zoltán újratemetve a határ motívumát járja körül, a nézőteret a színpadtól elválasztó félelmetes, de nyitottságában mégis szánalmas szögesdróttól a szerencsétlen sorsú kárpátaljai térségben élőket különkényszerítő, egyben összekapcsoló nyelvi, kulturális, politikai határokig. Juli és Zoltán találkozásának azonban nem lehet örökké gátat vetni – hol következne be ez, ha nem a halálban: koporsóról koporsóra pörög a szerelmespár, mígnem beletáncolja magát a dróthálóba. Pedig ennek foglyai voltak eddig is, kivétel nélkül mindenki. Akkor tehát a halálban sem? Hol van az odaát?

A történet a koporsóval érkező ismerősök első próbálkozásától a halott szerelmesek egymásra találásáig ível, de a két véglet között minden megtörténik, ami a rémes huszadik századba röpíti a nézőt. Majmot csinálnak Leninből, akinek szelleme rendületlenül kísért, politikai beszédrészlet és mozgalmi dal csendül fel (a zene szokásosan erős), ha képzeletben is, de megjárjuk Afganisztánt, ártatlan embereket zabál fel a második világháború és a Gulag – s előfordulhat az is, hogy „szúrós dróttal” metszenek ketté, valahol a mai Szlovákia és Ukrajna határán, egy falut, fél évszázadra elválasztva lakóit, akik eközben végig egymás kézzel fogható közelében maradnak. Minden megtörténik, de minden fölforgatva, tragikomikus összevisszaságban történik meg, amiért a színpadon a sose boldogító mámor a felelős: kábítószer, bor, meghülyülés. Mintha azt mondaná a rendező: annyira borzasztó, annyira nevetséges, mindközönségesen felfoghatatlan, ami történt, hogy józanul, ésszerű rendben elmondani nem lehet.

Ami történt? Ami történik. A beregszászi csapat derűs önértelmezése, a legendás Liliomfi a vándorszínészi társulat keserédes létmódjáról mesélt ezeken a deszkákon, nem is olyan régen – a Zoltán újratemetve most a színpad egy kis szegletébe sűríti a játszókat, akik ironikusan, de nem leplezhető szomorúsággal, a szögesdrótdíszlet árnyékában összebújva vallanak „tragigroteszk” helyzetükről, a folyton átrendeződő határokról, a tizenkét órás várakozásról az átkelőnél, a háború közvetlen fenyegetéséről, a valóságosan postázott két behívóról.

Mocsok az ember, s vele a hatalom, de gyönyörű a zárókép. Áll a szépséges Tarpai Viktória a koporsóban, áll a viharvert társulat a színpad előterében, és könyörtelenül zuhog a meleg nyári eső. A közönség szemközt: ki a vár tornácának deszkái alatt lel menedéket, ki pedig ázik a helyén, és ott. Tapsolnak, egyik a másikat. Ami a Gyulai Várszínház és a beregszászi társulat viszonyát illeti: tizenhat éve már.

 

Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba
GYULAI HÍRLAP • 2014. augusztus 07. 19:04
A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház előadásában a Zoltán újratemetve című tragigroteszket láthatta a várszínpad közönsége
Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)