
Egyre fokozódó várakozás előzte meg június 19-én Berecz András ének- és mesemondó műsorát a Vigadóban. A Gyulai Kulturális és Rendezvényszervező Nonprofit Kft. szervezésében lévő műsorra ezúttal még a későn jövőknek sem kellett bűntudatos ábrázattal besurranniuk, hisz hiába késtek, nem maradtak le semmiről, mert ajtónyitás is csak majdnem félórás késéssel volt.
Ennek okára is hamar fény derült, lekésett vonatjának kalandjáról maga a művész szabadkozott, ki ízes beszédével, árnyalt humorával és sajátos előadásmódjával nem csak egyhamar bocsánatot nyert, de a közönséget is azonnal magára hangolta. Nem is csoda, hisz a Kossuth-díjas mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész úgy tálalja tudományát, hogy az mindenki számára nem csupán könnyen érthetővé, de azonnal szerethetővé is válik.
Nagy szó ez manapság, amikor vidéken élve is messzire kerültünk hagyományainktól, amit épp egy „pesti” tálal nekünk úgy, hogy megint ismerni vágyjuk gyökereinket.
Berecz Andrásnak pedig épp ez a küldetése. Egyrészt, hogy népi kultúránkat életben tartsa, másrészt, hogy összegyűjtött kincseit, mesék, népdalok formájában továbbadja.
És bár csakugyan pesti, és kamaszként is előbb festőművésznek készült (amitől lényegében azóta sem tért el, hisz ma is szóképekkel bánik, finom és harsány színekkel, felejthetetlen helyzetekkel), majd környezete nyomására jogot tanult, mert onnan még „minden” lehet. De amikor látta, hogy az igazság keresése szép, de esendő kísérlet, három év után abbahagyta, és Moldvába ment, hogy a régies magyar kultúrát kutassa. Néprajzi tanulmányai a Felvidékre és Erdélyre is kiterjedt, és azóta is elszántan gyűjti a népdalokat, meséket, tréfákat, sőt, műfordítással is foglalkozik.
Mielőtt világszerte kedvelt mesemondóvá vált, volt rakodó segédmunkás, erdőművelő és útkarbantartó, de lett „hajszolt embertársai örömét keresgélő énekes, mesemondó”, ki az együtt vágyni, gondolkozni tudó nép lelkének egyik utolsó képviselőjeként vonaton járva hordja szét meséit az országban tanyasi központokba, egyetemi klubokba, börtönökbe, parókiákra, óvodákba és nyugdíjas körökbe egyaránt. Mert nagy szükség van arra a pajkos humorra és ízes szóra, amit itthon és a világ minden táján egyaránt képvisel, és amitől minden közönség érzi: érték még magyarnak lenni, és jó szeretni ezt a már-már feledésbe merült, de mégis elérhető népi kultúrát.
Berecz András érti közönségét, figyelme a gyulai előadás során is mindenre kiterjedt, és bár az elején azonnal megragadta a figyelmet, fenntartani ezúttal csak hullámzóan sikerült.
