Milyen üzenetet fogalmazhat meg egy olyan ember, aki éppen túllépte a hetvenet, s közelebb van a teremtőjéhez, mint a születéséhez, azaz jövője már csak a földöntúli remény, s boldogsága már csak az evilági béke? Írhatja azt, hogy a születésekor épp egymás vérét ontották a békétlen emberek, s apját, aki a gyapjú szövetét volt hivatva az emberekre szabni, valahol Nyugat-Szlovákiában terelgették valahova, s aki csak a sors kifürkészhetetlen jóakaratából tudta meg, bő másfél év múlva, hogy fia született egy nappal Luca napja előtt, tizenkét nappal azelőtt, mint ahogy ezer évekkel korábban a Názáreti világra jött Betlehemben.
Írhat arról, hogy nem jászolba született, hanem a reménytelenségbe, mégis bizalommal sírt fel, mert anélkül nem lehet élni. Nem jöttek hozzá hódolni a pásztorok, nem látogatták meg a megváltót köszöntő három királyok, s nem ragyogott fenn az őt köszöntő fénycsillag az égen. Csak hazavitték a földes szobába.
Pedig nem született hétköznapinak, mert vasárnap érkezett. S nem is maradt volna életben, még akkor sem, ha ünnepnapi gyerek s első unoka volt, az Ábrahámok és Gógok véréből, ha nem kíséri első napjaitól mindmáig a szeretet.
Írhat persze arról is, hogy amikor az apját hazavezette a vak szerencse és édesanyja számolatlan imája, a gyermeke idegennek nézte, s nem akarta elfogadni apának. Erről kik, ha nem a világ gonosz lelkei tehettek?
Írhatja még azt is, miként rettegett és sivalkodott, amikor megérkezett otthonukba az első betlehemes jászol a krampusszal. Nem a csordapásztorok riasztották meg, hanem a vörös fejű, feketébe öltözött hosszúfarkú krampusz, mert akkor már sejtette, hogy vannak bűnök, akadnak rossz emberek, akiket a krampusz elvisz magával, s ki tudja miért, annak gondolta magát. Pedig még hat éves sem volt.
No és az is igaz, hogy egy-két évig hittant tanult, ismerte Ádámot és Évát, sőt a tankönyve lapjain látta a kígyót is a fáról letekeredni, szájában az elkárhozás almájával, de ugyanúgy félt tőle, mint a krampusztól, talán azért is, mert mindkettő maga volt a gonosz, s a gonosztól félnie kellett, és olyankor félelmében bepisilt. Furcsa, de mindez a főkopasz idején esett meg vele.
Már akkor is, amikor az első betűket vetette papírra, s utána még jópárszor levelet írt a Jézuskának, hogy hozzon szép, fényes sztaniolba csomagolt cukorkát, szalagdíszes, üvegcsillagos karácsonyfát, meg mesekönyvet, meg játékkockát, meg kiskocsit lovacskával, mert ő jó volt, soha nem rosszalkodott. A napokat számolta, lesz-e meglepetés ajándék: még két vasárnap, még egy, s most a harmadik. S amikor eljött a nap, az ünnepélyes szép nap, akár esett, akár fújt, akár térdig ért a hó, akár sáros volt az utca, akár ködös, akár zimankós volt az idő, megérkezett az angyali kis nagymama, jobbára délután, esetleg koraeste, s felöltöztették, bakancsot kapott a lába, s elindult hozzá, nála süteményt enni, habos kávét inni, mint elsőáldozáskor. Ami először volt abban az évben, s sokáig kellett rá várakozni, a következő karácsonyig. Aztán késő este visszaindultak, s mikor beléptek az ajtón nagy csalódás érte, mert a konyhában csak tányérokkal telerakott asztalt látott, s nem erre számított, ámde a szobaajtó nyitására, csodák csodájára az almáriumon ott állt a feldíszített, girlandos, ezüstdiókkal, almákkal, gömbökkel díszített örökzöld. Voltak rajta csipeszes színes, piros, fehér, sárga gyertyácskák, fekete rudacskák, amiket apa gyufával meggyújtott, s mindahányan, akik csak ott voltak, elkezdték énekelni a Mennyből az angyalt... Villany leoltva, gyertyafényben, ezernyi szikratengerben fürdött a szoba, s öcskössel együtt tágra nyílt szemekkel bámulták földreszállt álmaikat. Egyáltalában nem számított, ha mégis engedélyt kaptak kibontani a sztaniolpapírt, hogy kockacukrot találtak benne. Még tovább növelte Jézuska iránti csodálatukat, ha a fa alatt bizony ott volt a fadobozos építőkocka, a színes mesekönyv és más soha nem remélt, de régen vágyott ajándék.
Mondjuk világcsodájára egyik esztendőben csavaros fémkorcsolya is feküdt a fa alatt. Pedig eszükbe se jutott volna, hogy ilyesmit merjenek kérni Jézuskától. Hisz neki se volt soha. Arról nem beszélve, hogy jégre úgysem lehetett menni, mert vastagtalpú bakancs éppen sehol volt.
Hiszik, nem hiszik, minden évben a szent ünnep másnapján családostul, nagymamával és négy-ötéves, görbelábú kisöccsével sétáltak a szentmisére, s ámulva-bámulva csodálták az oldaloltár előtt a betlehemi istállót, benne a barikákkal, barmokkal, Máriával, Józseffel (akikről tudták, hogy Jézuska szülei), s a jászolbölcsőben a Kisjézussal. Aki pucér volt, s mégsem fázott, miközben egy csepp meleg sem volt a templomban. Addig furakodtak, míg az első sorba nem tolták magukat. És csak bámultak és csak ámultak.
Telt-múlt az idő, változott a világ, iskolába indultak, kisdobosok lettek, az emlékező elsőáldozó, majd bérmálkozó. Híres, nevezetes István nagybátyja lett a bérmakeresztapa, akitől, mert szeretett írni, töltőtollat kapott. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy kevéssel a bérmálás után, egy khaki egyenruhás katona bácsi úttörővé avatta, s piros nyakkendőt kötött a nyakába.
Az idő sorában ’56 következett, de nem az ősz, a nyár hozta a vigasztalhatatlan bánatot, a mérhetetlen szomorúságot. Orvosi műhiba nyomán apja, fiatalon, a jobbik világba költözött. Árvának indult, árva maradt.
Ősszel hallotta az iskolában, hogy forradalom van. Újra ölték egymást a felnőttek. Tudta, hogy újra itt van a gonosz. Ezt az osztályteremben úgy észlelte, hogy mindennaposak lettek az öldöklő verekedések. Soha ilyenkor egyetlen tanár sem lépett be a budi melletti szélső terembe. Anyja, az ifjú özvegy hónapokig nem járt munkába, sztrájk van, mondta. A karácsony mégse maradt el. Sem akkor, sem később. Bár akkorra már gyanús volt, bár titkolta, hogy a karácsonyfa, az ajándék nem Jézuska adománya, de a szépen díszített fa mégiscsak meglett, mert már a gyerekek is készültek a szépítésre. Csak az alatta levők ritkultak meg. S a karácsonyi finomságokat sem otthon, hanem a nagymamáknál élvezhették.
Szorgos, nehéz életű édesanyja – jó tanárai és jó bizonyítványai hatására – nagy bátorság volt ez részéről, a középiskola reálosztályába íratta. Nem szeretett ott. A szünetekben az idősebbek megverték. Kis növésű, elálló fülű, gyenge fizikumú, magának sem tetsző deákból mégis jeles érettségit tevő, akaratos, sokfélét olvasó és tanuló, fatalistán hívő fiatalemberré ért. Ebben már semmi szerep nem jutott első tizenöt éve hitbéli neveltetésének. A Segíts magadon… nem volt elég arra, hogy a gimibe járva, általa kedvelt nadrágja legyen. Igazságtalanságot vélt felfedezni életében. Nem járt már gyónni, mert úgy érezte, nincs mit. Sokallotta a penitenciát. Az el sem követett bűnökért. Apja halála, sok-sok ember megölése nem bűn, a káromkodás igen? Másokat terített asztal, ebéd várja otthon, neki és sokaknak a menzán, a közösben terítenek. Ugyan miért? Különbek egyesek? Jobban tanulnak, van mibe járniuk, nekik igen, neki miért nem? Ilyen kérdésekre kellett volna valakinek válaszolni? Nem volt, maradtak a könyvek.
Eleinte lassabban, később egyre gyorsabban rohantak az évek. Új családot alapított, sokasodtak a karácsonyi napok, egyre számosabb ajándék terült az egyre szebben felcicomázott fenyőfák tövébe. A gyertyák helyett fényfüzérek villogtak, kockacukor helyett ízesített szalon lógott a gallyakon, az ajándékok száma és értéke is gyarapodott. Csak a Mennyből az angyal… nem változott.
A világ és a haza is ment, haladt a maga útján. Szép is volt, jó is volt benne élni. Meg rossz is, mert teremnek új gonoszok, s nincs mit ellene tenni.
Van mit ellene tenni.
A karácsony hitvallását kell mindennapossá tenni!
Csak a gyermekkor nem múlik el.
