– Hogy nézi a szerző a művét a színpadon, vagy látta már a próbák során is?
– Napokig betegeskedtem, így a próbákon nem tudtam itt lenni, most pedig nemhogy csak az előadási estre érkeztem, de az első 15 percről le is maradtam. Tudom, nem illik, de azt hittem, hogy csak 9 órakor kezdődik, így nyugodtan sétafikáltam, beszélgettem a barátaimmal, tőlük tudtam meg, hogy már megy. De furcsa volt az élmény, annak ellenére, hogy tudtam, mire számíthatok. Csiszár Imrét én kiváló rendezőnek tartom és nagyon jó színészválogatással állította össze ezt a darabot.
– Teljesen rá volt bízva a színészek válogatása?
– Én úgy tudom igen, legalábbis én semmibe sem szóltam bele, nekem nem voltak a színészekre vonatkozó elképzeléseim. Csak annyi lehet fontos ebből a szempontból, hogy mielőtt nekikzdtem volna az írásnak, én eljöttem és kutatómunkát végeztem a levéltárban, bebarangoltam a várat, mert mindent meg akartam tudni, amit csak arról az időszakról lehetett.
– Már akkor megelevenedett a korabeli vár hangulata?
– Csak utána, mert amíg itt jár-kél az ember, addig nem. De amikor hazamentem, a fejemben már nem volt meg a múzeum jellege, és képzeletben nagyon-nagyon be tudtam járni. Most pedig – a darab nézése közben - arra voltam igazából kíváncsi, hogy a rendező azt látja-e, amit én elképzeltem. És időnként azt látja, időnként pedig nagyon mást, de természetes, mert több mint 50 darabomat mutatták már be, megszoktam, hogy a rendező mindig mást lát, mint amit a szerző elgondolt. De már önmagában véve az, hogy megszólalt ebben a várban, nagyon jól esett. Imént mondta a polgármester úr, hogy neki gyerekkori álma volt, hogy Gyulán egyszer a városa történéséről lásson valamit a várban, és épp ez volt a konnyűsége és a kötöttsége is a munkámnak. Ugyanis nekem a harmadik jelenetre kellett tennem a várkapitány, Kerecsényi pusztulását, mert ebből a várból épen nem lehet kijutni. Nándorfehérvárra el lehet vinni a hősömet, de kronologikusan nem lehet megmutatni azt, ahogy kivonulnak a várból.
– Hosszas vívódás után született meg ez a megoldás?
– Nem, csak nem tudtam hogy hová helyezzem. Tudtam, hogy bele fogom rejteni, mert nem végződhet azzal a darab, hogy egy csomó színész elhagyja a színpadot, ez dramaturgiailag ostoba megoldás lett volna, ezért kellett a harmadik jelenetbe tennem azt, ami a váron kívül játszódott.
– Ha jól tudom, ez az első történelmi jellegű drámája. Másfajta felkészülést igényelt? Hisz, ha jól tudom cselekmény megfelelt a történelmi tényeknek.
– Nagyon jó helyzetben voltam, mert mind a hárman, a versenyben lévő szerzők a Gyulai Várszínháztól kaptunk egy igen vastag paksamétát, ami a várról való valamennyi szükséges információt tartalmazta, és még ezen felül is rengeteg segítséget kaptam. Egy történelmi darabnak azonban pontosan az a furcsasága, hogy egy csomó kitaláció van benne, de ugyanakor mégsem lehet illusztráció.
– De írás közben meghatározó szempont volt a történelmi tényszerűség? Hisz könnyebbséget, de nehézséget is jelenthet.
– Nagyon sokáig küzdöttem azzal, azt hogy túl sokat tudok. Egyetlen darabomról nem tudtam még ennyit, mint erről a mostaniról. Amikor hallottam Erdész Ádámot egy másik műsorban nyilatkozni erről a történelmi időszakról, döbbentem fedeztem fel, hogy milyen felkészült vagyok. Rengeteg tudás halmozódott fel bennem, ugyanakkor nem fikcióban kellett gondolkodnom. Tehát a Kerecsényi László élt, működött és elpusztult. Ez történelmi tény. Az hogy Gyulán heteken át védte a várat, ez is történelmi tény. Az hogy volt egy Anna nevű szeretője, ez nem történelmi tény. Az hogy egy éves házas volt, az megint történelmi tény. Tehát a fikciót és a történelmi hitelességet kellett nekem úgy pászítanom, hogy a kettő ne sértse egymást. Pertaf pasát (Balikó Tamás) például teljesen ki kellett találnom, mert a személye csak annyiban volt ismert, hogy Pertaf ott ostromolt, de az hogy van neki egy lánya, aki megöli a Kerecsényi fiát, nem tudom, hogy mennyire történelmi hamisítás, de én ezt másképp nem tudtam volna megoldani. Én elsősorban kamaradarabokat írok, így is néha azt éreztem, hogy túlságosan sok jön le a színpadról, ahhoz képest, amennyinek le kellene jönnie. A második felvonást is túl hosszúnak tartottam, kicsit nehézkesnek éreztem saját magamat, de lehet, hogy ez csak az én nézői benyomásom. Meg ugye az van, hogy az ember nagyon fél attól, hogy a közönség miként reagál, unja-e? Örökös dilemma, hogy végig ott marad-e a néző. Középtájon ültem és néztem, ki távozik.
– Ugyan, miért távozna?
– Jó, de hát az ember akkor is fél. Én Páskándi Gézával ültem egy szerkesztőségben hét éven keresztül, és ő mondta hogy egyetlen bemutatójára sem ment el évekig, hanem mindig csak kint járkált a színház előtt vagy a színház folyosóján, és azt nézte, elmegy-e valaki. Ha két vagy öt embert látott, akkor azokat jól megjegyezte, és nagyon meg volt sértődve. Hála Istennek itt nem mentek el, és még szünet után is visszajöttek. Az ember azért szeret egyfelvonásost írni, mert nem lehet közben kimenni a nézőtérről.
– Úgy tudom, hogy komoly kihívást jelentett Kerecsényi figurája, hogy ebből az ellenszenves alakpól pozitív hőst domborítson.
– Mihályfi Balázs kitűnő színészi teljesítménnyel tudta megoldani a karaktert, valamint a Pertaf pasát alakitó Balikó Tamás is remekül játszott. Mihályfi Balázs alakításában az volt a számomra a nóvum, hogy ezt a fajta színjátszást nem mindig merik megkockáztatni a színpadon. Vagyis az, hogy nem patetikus volt, hanem őszinte, számomra nagyon hitelessé tette, azonnal mondtam is neki, hogy annyi jó mondata volt, hogy úgy tűnt, mintha nem is én írtam volna az egészet, annyira idegenként hatott. Ami nagyon jó, és hiszem, hogy ez csak Balázs alakítása által vált érzékelhetővé, mert ő a saját bőrét vitte ebben a vásárra, és emberként merte felvállalni, hogy Kerecsényi egy hős. Ami azért különös, mert hősök ma csak filmeken vannak, azok is is olyan Bruce Willis-szerű figurák, akik talpig vérben állnak és úgy mentik meg a világot. Itt pedig egy olyan embert láttunk, aki esendő volt, aki úgy írja a feleségének a leveleket, hogy közben a szeretője hentereg az ágyában, és közben egy pillanatig nem érzi úgy, hogy ezzel a nejét megcsalná. Pontosan olyan emberi hibákkal terhes figura, mint amilyenek mi vagyunk.
– És milyen lehetett Kerecsényi valójában?
– A kutatásokból az derült ki, hogy Kerecsényi egy kapzsi, önző, elvtelen fickó volt.
– Irmagja sem volt a hőssé tevő nemességnek?
– Nem, azt kellett megteremteni nekem. Két lehetőség van: valaki vagy hős, vagy hőssé teszi az a torténelmi pillanat. Az utókor Zrínyit tette hőssé, neki muszáj volt kirontania, mert különben bent égett volna, ez el is hangzik a darabban, némi Zrínyi ellenes motívumokkal, mert adott pillanatban azt is föl kell vállalni, ami nem olyan látványos. Adott esetben az öregek, a gyerekek, a nők életét. Ez legalább annyira fontos, mint hogy ő kirohan és harcol a törökökkel. Kerecsényi alakjában azt akartam megformálni, hogy hogyan tesz a történelmi helyzet valakit hőssé, bár nem akarja. Nekem azért kellett a Kristófka halála, hogy Kerecsényit valami motiválja. Mert egyetlen iratban sem találtam arra utaló mozzanatot, hogy miért kellett neki a Dunántúlról ide jönni, hogy miért vállalta el egy eleve veszésre ítélt várnak a kapitányságát, holott neki se pénzre nem volt szüksége, se dicsőségre. Azt tudtam, hogy egy dunántúli nagyúrnak egy cselédlány lehet gyöngéd kapcsolat, lehet akár szerelem is, de motiváció semmiképp nem lehet a maradásra, ezért találtam ki a fiát, hogy legyen itt vele valaki. A darabokban amúgy is nehéz megoldani, hogy a hős ne monologizáljon, hanem beszéljen valakivel, és kivel tud az ember a legőszintébben beszélni, ha nem a szeretőjével, szerelmesével, feleségével, a közvetlen családtagjaival. Nem érkezett meg az ígért császári segítség, magára hagyták, amibe végül bele is pusztult. De azt is tudni kell, hogy a török először még nem Gyula ellen jött, hanem fölment egészen Egerig, és két kegyetlenkedő várúrnak a híre vonta ide a a törökök figyelmét. Az egyik Zrínyi Miklós volt, a másik pedig Kerecsényi. A török foglyokkal való kegyetlen bánásmód miatti büntetésként nem adták fel idő előtt az ostromot. Ezért van benne az a lövöldözős jelenet is, hogy érzékeltesse, Kerecsényinek bőven volt pénze, és olyan kegyetlen volt, hogy azt már nehéz elviselni. Élő céltáblára lőve tanítja meg a fiát nyilazni. Kellett, hogy ilyen vadállati gonoszságból indítva jusson el oda, hogy a felelősség súlya látja át, mit jelent Gyula várának kapitánya lenni, és így állt bele a szerepébe. Ezt a pillanatot kellett megragadni, hogy valaki bele áll és onnantól kezdve tudja, hogy vesztett ügyben van, és azt is tudja, hogy el fog pusztulni. Azt nem tudja, hogy hogyan, a saját hülyesége miatt, de mindenesetre azt vállalta, hogy végig itt marad.
– Mennyi idő alatt készült el a mű?
– Irtózatos tempóban írtam meg, a második felvonást össze-vissza elkapkodva, hebehurgyán. Miután beadtuk, a zsűri mindannyiunknak adott még egy vagy két hetet arra, hogy dolgozzuk át. Akkor döbbentem rá, hogy a kapkodás miatt iszonyatos dramaturgiaiai hülyeségeket követtem el. Így viszont egy nyugodt hetem arra, hogy ezt a darabot olyanra csináljam, amilyenre szerettem volna, és nem olyanra, amilyenre a határidő kényszerít. Ritkán kap az ember újabb lehetőséget, így nagyon meg is becsültem.
– A premieren kívül is megnézi?
– Nem, ez most így van rendben. Olyan, mint egy jó bort meginni: ha az ember megiszik öt üveggel, akkor csak lerészegedik, és már nem élmény. Nekem most így jó egyben az egész. Nem tudom hogy holnap milyen lesz, a húgom és a férje, akik itt üdülnek holnap is megnézik, de én egyszer, legfeljebb kétszer szoktam csak megnézni a darabjaimat. Vannak szerzők, akik szövegkönyvvel a kezükben ülnek be és ellenőrzik, hogy a színész mit felejtett el, vagy mit tett hozzá, de én nem vagyok ilyen. Most ezt megnéztem, eltettem magamban. Ha lesz egy újabb előadás valahol, valószínűleg azt is megnézem majd.
