A Gyulai Várszínház látványos évadnyitó ünnepsége után Heltai Jenő A néma levente című vígjátéka következett a Tószínpadon. Az esti égszakadás miatt csúszott az előadás is, úgyhogy tízet ütött már az óra, amikor elkezdődött a komédia. A morcos időjárás miatt ugyan nem telt meg az összes széksor, ám a grandiózus hatású díszletek és a kosztümös jelmezek így is több száz nézőt vonzottak a tavi deszkák elé.
A szolnoki Szigligeti Színház előadásában látható, Mátyás király idejében játszódó történet jó választás volt a jubileumi grátiszelőadáshoz, hiszen a darab műfaji sokszínűségében sokféle igénynek hivatott megfelelni. A szerelmi történet egyszerre könnyed és költői megfogalmazású, humoros és bölcs értelmű, ugyanakkor látványos és rendelkezik a színpad misztériumával. Röviden: méltó a fél évszázados múltú színház nyitó napjához, valamint arra is, hogy figyelemmel tartsa az érdeklődő tömegeket.
A Kiss József által rendezett mű alaptörténetében Agárdi Péter (Barabás Botond) beleszeret olasz özvegyasszonyba, Zilia Ducába (Molnár Nikolett), aki három évig tartó némaságot kér cserébe tőle. A szerelmes magyar vitéz tartja a szavát, ám Mátyás király (Kautzky Armand) kihirdeti, 10000 aranyat fizet annak, ki meggyógyítja a daliát. Aki viszont kudarcot vall, feje vétetik. Zilia elindul, hogy szóra bírja Pétert, ám az továbbra is – szó szerint – tartja a szavát, így a nemes hölgy rövidesen börtönben várja ítéletét, hogy ezalatt esendővé, emberivé váljon. Érkezik a hóhér…
Ennél a résznél érezhető volt, nem hiába morajlott az ég órák óta, s ekkor már a színpad melletti platán és ostorfa leveleinek zúgása is szinte túlharsogta a darabot. A háromfelvonásos mű színészeinek hangja már korábban is sokat küzdött a széllel, ugyanakkor a kitartó közönségen is látszott, csak vonakodva hagyja ott a színes szabadtéri színházi képeket. Amikor a nagyobbacska cseppek már határozott ütemben hullottak a sötét égből, és már csak a szolidáris szívósabbja ült a nézőtéren, Balázs Péter, a szolnoki színház Kossuth-díjas direktora megkegyelmezett a becsületesen játszó színészeknek, és elegánsan türelemre intette a közönséget. A zuháré csak nem akart elállni, a publikum pedig éjfél után inkább hazafelé vette az irányt, így sajnos hamarosan már csak a díszlet bontói játszottak szerepeket a színpadon.
Egy kortárs, absztrakt műben bizonyára nagyobb lett volna a záró epizód hiányának hatása, sőt a fejekben a lezárulatlan vég számos alternatív lehetőséget is adhatott volna az alkotáshoz. Ám mivel egy vígjátékról lévén szó, senkiben ne maradjon hiányérzet, avagy aggodalom. Esetleg lehetnek olyanok, akik csupán Pécsi Ildikó és Antal Imre egyébként örökérvényű és feledhetetlen jelenetéből ismerik csupán a mű alapproblémáját. Kedvükért elárulom, a komédia természetesen happyenddel zárult volna. A Tószínpadon az olasz hölgy hamarosan bevallja Agárdi Péter iránt érzett szerelmét, mire a bakógúnyába bújt néma levente felfedi kilétét, és kimondja a boldogító igent. Is.
