A legendás gitáros nem fetisizálja a gitárt, nem hangszergyűjtő, nincs effektpark körülötte, és bár a gitározás minden titka a kisujjában van, 60 évesen is megszállottan gyakorol. Pályafutása során többek között olyan sikerzenekarok váltak tőle jobbá, mint a Tűzkerék, a Juventus, a Syrius, a Generál, vele élte legnagyobb sikereit a Hobo Blues Band és saját zenekara, a Tátrai Band is olyan dalokat adott nekünk, mint a New York, New York, Hajnali szél, Utazás az ismeretlenbe, Illúziók nélkül vagy éppen a Küszöbön túl.
Azt szokta mondani, hogy a Magyar Atommal azért szeret játszani, mert ezzel a zenekarral egyikük sem akar befutni - hisz mindannyian bizonyítottak már -, ezért csak összejárnak és olyankor „csörömpölnek” egy jót. Próbálniuk sem kell?
Van 6-8 produkcióm, azok közül többre is kell készülni előtte, de a Magyar Atommal azért nem kell próbálnunk, mert annyira régi standard nótákat játszunk, hogy azok már szinte a vérünkké váltak. Amit ezekkel a fiúkkal játszunk, az a 16 éves kori, „zenésszületésem” muzsikája. Én ebbe a zenei világban kerültem bele, ez a zenei időszak egybeesett a pubertáskorommal, teljesen egyértelmű volt, hogy magával ragadott.
Akkor ezzel a zenekarral a 16-17 éves kori ambícióit éli meg újra.
Ezt mai aggyal elképzelni sem lehet. Ez a műfaj akkor született. Ez egyszerűen semmihez nem mérhető, ráadásul én 16 évesen kerültem bele egy olyan 20-22 éves srácokból álló galeribe, akik nagyjából már készen voltak. Szó szerint hozzácsapódtam Radics Béláékhoz, kezdetben csak a roadjuk, vagyis a pakolóemberük voltam, később bevettek a csapatba, így kezdtem a Tűzkerékben játszani. Aztán mikor Béla elhunyt, a Hobo Blues Bandben (HBB) Póka Egonnal az ő tiszteletére alapítottunk egy Radics Béla emlékzenekart, aminek tulajdonképpen a Magyar Atom az utódja.
A Tűzkerékben már akkor csupa legendás zenész játszott. Könnyebb volt úgy zeneileg fejlődni, húzták felfelé?
Nem is a fejlődés volt a lényeg, hanem az, hogy meghallottam azt a zenét és soha többet nem is akartam mást csinálni. Maga a műfaj fertőzött meg. Amikor a The Shadows együttesből megszólalt Hank Marvin gitárja vagy a Beatles-el Eric Claptonbelecsapott a "While My Guitar Gently Weeps”című muzsikába, az volt az a pillanat. Nem kellett ehhez semmit hozzátenni, az volt az a löket, ami egyszerűen nem engedett más szellemi pályára, igaz, foglalkozás szempontjából sem. Én ma is úgy gitározom, mint ahogy akkor, 16 évesen. Maximum technikailag fejlődtem, gyorsultam és okosodtam, de amit ma közölni tudok, az pontosan ugyanaz, mint ami akkor volt.
A mondanivaló változatlan, a műfaj pedig csak egy „ujjgyakorlat”, egy kifejezési forma? Hiszen nagyon sokoldalú zenészként tartják számon.
Van egyfajta alkalmazkodó képesség, ami evolúciós törvény, egy alapszabály: ami nem felel meg, az elpusztul, elhullik, ami pedig megfelel az éppen aktuális menetrendnek, az meg továbbviszi a dolgokat. Én alapvetően nagyon népszerű vagyok, velem mindenki nagyon szeret játszani, mindenki nagyon tisztel, meg imádja, hogy ennyiféle zenét játszom, közben csak egy jól működő alkalmazkodóképességem van, amivel bele tudok épülni a dologba. Annyit tudok hozzáadni, hogy az szemet szúr vagy megjelenik, mint karizma.
Zenei empátiáról van szó?
A magánéletben is így van. Velem egy pillant alatt jóban lehet lenni. Nem vagyok sem merev, sem kötözködő, nem játszom az eszem, akárkivel találkozom, már a második mondatnál szeretetteljes és bensőséges a viszony. Ez egy olyan jó tulajdonságom, amire az embernek egész életében nagy szüksége van. A jó mosoly, a kedvesség kedves reakciót szül, míg ha az ember szögletes, merev, arra egész egyszerűen nem tud jó választ kapni. Ebben a szakmában amikor fölszaladunk a színpadra, végtelenül nagy erővel mutogatjuk magunkat. Nem lehetünk meg a közönség szeretete nélkül. Hobó szokta is mondani, hogy pávatollat dugunk a hátsónkba. Ezt a bandát meg azért is külön imádom, mert ha bármiféle probléma van, azt olyan szinten kezeljük könnyen, hogy egy perc múlva már sírunk a röhögéstől. Ami a muzsikában is azonnal megjelenik, ahogy összevillanunk. Nem kell egymásnak osztanunk az észt.
Ezt pedig a közönség is azonnal megérzi.
Az nagyon-nagyon jó, hogy úgy éltem le az életem, hogy soha semmilyen problémám nem volt, mindig sikerrel végeztem a napom. A legboldogabb sorsom nekem van, és a fiúknak, akik ebben a galeriben benne vannak. Napról napra járjuk az országot, föllépünk egy színpadon, ahol őrült várakozással lesik, hogy mit fogunk produkálni, és onnantól kezdve egy őrült buli lesz, amitől mindenki boldog. A végén pedig a zenekar beül a buszba, és hazafelé is jól érzi magát, a közönség pedig ugyanígy távozik. Irtó szerencsés dolog, hogy azt csinálok, amit akarok. Ezt a zene teszi.
A zene amúgy is minden érzékszervre hat, egyszerűen nem hagyja az embert közömbösen.
Elkezdünk játszani egy számot, amit eljátszhatnánk akárhogyan, de én úgy teszem, hogy azzal magamnak lelkileg gyönyört okozzak. Azzal pedig, hogy magamnak boldogságok szerzek, máris érzem, ahogy terjedni kezd a levegőben. A következő pillanatban ránézek Solti Jancsira, majd körbe a zenekaron, hogy mindenkivel felvegyem a kapcsolatot, mert tudnom kell, hogy megteremtődött a hangulat. Nem tud olyan történni a színpadon, hogy én azt a legtávolabbi ponton ne tudnám, hogy abba én ne lennék benne, miközben lehet, hogy épp a legvadabb improvizálásban vagyok.
Ehhez a hangulathoz mit ad hozzá a közönség jelenléte? Miben más, amikor pl. csak otthon, a szobában ülve gyakorol?
A szobában ülésnél sokkal vadabb példát mondok. A stúdióban muzsikálva nincs közönség, semmi sincs, csak egy keverőpult, ami rögzíti azt a pillanatot, amit akkor nekem ugyanúgy meg kell teremtenem. Azt a repülést, ami a lemez meghallgatása közben jelen van, a stúdióban is elő kell tudni idézni. Egymás közt azon szoktunk viccelődni, hogy ami a színpadon jól szól, attól még a stúdióban a zenész eltörheti a gitárját. Mert ott egészen máshogy kell tudni muzsikálni. De az, amitől az ember extázisba esik, az pontosan ugyanaz a színpadon is, csak ott egy picit teátrálisabb. Rólam tudják, hogy én a színpadon vadulok, durvulok, ami nem azért van, mert én egy bohóc vagyok, hanem nekem ez a természetes, így esik jól. Az improvizációról nagyon régóta tudom, hogy ha az ember szétgyakorolja magát, és ha azt viszi fel a színpadra, a végeredmény katasztrófa lesz. A begyakorlott technikát a színpadon el kell dobni. De ha a gyakorlás nem a fejemben, hanem már csak a kezemben van, akkor játék közben repülök, mint a kismadár.
Ez a titka annak, hogy bárkivel játszott, mindenki akkor hozta létre a legjobb produkcióját?
Köszönöm szépen, de tényleg számtalan példa van rá. Én egy katalizátor vagyok.
Lehet azt látni, hogy egy előadó épp akkor van egy olyan csúcsosodó fázisban, ami a következő produkcióval fog tetőzni? Mint a HBB Vadászat albuma, a Tátrai Band New York, New York című dala Charlival, hogy csak ezt a két példát említsem.
Az ember mindig jót akar, aztán sikerül valahogy.
Ennyire egyszerű a válasz?
Ennyire. Életem során elkészítettem 45-50, de lehet, hogy 50-nél is több nagylemezt, aminek az 1/3-át, 20%-át, felét vagy az egészet én írtam, én találtam ki. Épp az imént beszélgettünk erről a fiúkkal, és arra jutottunk, hogy a ’70-es évek elejéig már minden borzalmasan nagy darabot megírtak, és azóta már mindegyik csak hasonlít valamire. Megállapítottuk, hogy ma már nem szabad akarni új dolgot csinálni, hanem a jó dolgot kell akarni csinálni. De ettől a zeneszerzés még nagyon nagy bugi. Amikor írok egy jó darabot és az összeáll, az nekem nagyon nagy dicsőség. Van 2-3 dal, amire nagyon büszke vagyok - pedig a büszkeség nem szép erény zeneszerzésben sem -, de azoknál azt mondom, „Istenem, de jó, hogy ez nálam fordult elő és máshol, soha senki nem gyártotta még le”.
Ezek könnyen is születtek?
Én nehezen írok zenét. Van, amikor 1-2 nap alatt kiszalad, de általában hetek alatt készül el egy dal. Azért haladok ilyen lassan, mert én nem vagyok képzett zenész és nincs meg a fejemben a tankönyv, hogy honnan meddig, hol mi a szabály, mi után mi nem következhet. Nálam ilyen szabályok nincsenek. Például nem is tudok másnak írni, csak a saját zenekaromnak bírom a „hülyeségeimet” kitalálni, és azt boldogan előadni.
Az interjú során készített további fotók: gyulavaros.hu
