Gyurkának sose volt pénze, de Mesternél mindig akadt néhány falat, olykor egy kis pálinka is, s mindenkor jó társaság. Mint Bíró György, kis Szilágyi, s a házhoz odabiggyesztett szoba-konyhában ekkortájt a még gyermek Koszta Rozó élt szüleivel. Ha a festők eladtak egy-egy képet, dagadó kebellel jöttek kereteztetni Mesterhez, ha nem, hát őneki eladni, mert ha tehette, mindig szívesen vett egy-egy művet. Szerette és értette a festészetet. Ahogy a festőket is.
Gyurka most is büszkén kapta elő vászonszákjából a furulyázó juhászt, az alak mögé elképzelt, mégis a képen feje fölé glóriaként bodorodó nyájával egyetemben. Vedd meg, Mester, remekmű ez, szép keretet csinálsz hozzá, lesz majd ára, meglátod, biztonkodott Gyurka. Mester már a vásznat nézte. Jó kép volt. Sőt, több volt annál. A kissé elcsépelt, mondhatni banális téma, a furulyáján játszó juhász vibrált, szinte élt a vásznon, évszázadok bánatát keseregve hangszerén a mindenkori jövendőnek.
Milyen nagy művész ez az ember, gondolta Mester, miközben tekintete a festményről Gyurkára siklott. Végig a rongyos gúnyán, tovább a fáradt vállakon a beesett orcákig, majd vissza az enyhén görbedt ujjú, izgékony kezekre. Rendben, Gyurka, megveszem, mondta végül, csak a feje felől, a feje felől a bárányokat, hát azt le kell vágni. A festő csak pillanatig hallgatott, rezzenetlen arccal, szemeit egyenesen Mester szemeibe fúrta, szinte kirobbantva magából a választ: vágd!
Mester vágott, fizetett, s adott egy heti, talán egy egész hónapnyi nyugalmat a festőnek élethez és alkotáshoz. Sokáig gondolkodott és dolgozott rajta, míg végül a furulyázó juhászt illő keretben tudta, és a műhelyében akasztotta falra, hogy mind többször gyönyörködhessék benne. Az utolsó kép volt, amit eladott. Az ötvenes évek államosítása elvette gépeit, eszközeit, végül súlyos betegsége munkaerejét is. Szeretett képeit egymás után adogatta el családja mindennapjaiért. Utoljára a furulyázó juhászt.
A százöt esztendeje, február 22-én Gyulaváriban született festőművész, Kohán György alkotását.
