szávai krisztina
Fotó: Gyulai Hírlap
Délutánonként, amikor enyhül a hőség, általában nagyokat sétálunk a kutyámmal, Perszepolisszal, aki a forróságtól tikkadtan, de annál lelkesebben határozza meg, hogy a szélrózsa melyik irányába is induljunk. Ma át a rekettyésen, végig a búzavirágos gáton, az ártéri erdők ölén, míg ki nem bukkantunk egy helyre kis tisztáson.
Átellenben, egy csenevész fenyőfacsoport mögött apró házikó körvonalai látszódtak. Perszepolisz vidáman vakkantott, persze, megnézzük a tanyát, hagytam helyben élénken ötletét. Magam is kíváncsi lettem a házra, volt benne valami gyöngéden csalogató. És valahogyan ismerős. Amikor közelebb értünk, bizonyossággá vált a felismerés. Ez az én házam.
Kiss Sándor bácsi képe hosszú esztendők óta függ a kandallóm fölött. A nyártól bágyadt sárga falaival, pirinyó, de barátságos ablakaival, kopott verébdeszkájával, fakó, kissé girbegurba cserépsoraival, a ráhajló, finom fürtű lombokkal. És a ház pontosan úgy helyezkedett el a tájban, ahogy a festményről csak sejteni lehetett. Időnként, ha nézegettem, megpróbáltam elképzelni, vajon kik laknak a házban. De a békés, csöndes házikó mindig valamiképpen üresnek tűnt.
Most azonban itt az alkalom, a foghíjas léckerítésen beleselkedtünk az udvarra. Perszepolisz addig nyikorgatta a galambdúcos kaput, míg bejutott, majd néhány kör után kedélyesen szagolgatni kezdett egy varjútetemet, s belehempergett. A kutyám imádja, én pedig megszoktam már az efféle ebparfümöket. De a porladó nagy fekete madár látványa most valahogy vészjóslóan hatott. Gerenda roppant, hűvös szellő tekeredett a tarkómra. Kezem már a kapu vaskilincsét markolta, amikor visszahökkentem. De hát egy festményházba nem lehet bemenni. Különösen, ha akvarell, hiszen annak még rétegei sincsenek, nem úgy, mint az olajképnek.
Füttyentettem Perszepolisznak, s éppen a vihar előtt érkeztünk haza. Megnyugodva kortyoltam jeges csokoládémat, a fotelból a kandalló fölötti képet bámészva.
Békés, csöndes házikó.
