dr. Párducz László
Mennyi, de mennyi háború, mennyi, de mennyi árulás, képmutatás, farizeus, Pilátus, keresztre feszítés. Nehéz a fentiekről most bármit is mondanom, de semmit se szólnom még nehezebb. Úgy érzem, hogy a nagyböjti időszak szellemében az emberi sors mélyrétegeit kell érintenem. Mindezt a debreceni énemmel, azzal a meghasonlottságommal teszem, amit Munkácsy Mihály Trilógiája előtt ülve szoktam érezni. Ezzel az énemmel, ezzel a lelkületemmel tudom ezt csak elérni.
Érzem a csendet, azt a meleg csendet, amely Pilinszky János szerint: „…nem ismer konvenciókat, irgalmával áthág minden – mégoly véglegesnek tűnő határt. Ő a végső virradat előszele, ott fújdogál, ahol akar. Az ember csak megtapasztalhatja érintését, de útjait ki nem fürkészheti. A végtelen Isten és a véges ember drámájában ez a kifürkészhetetlenség Isten szeretetének örök előjoga. Megértenünk lehetetlen, de bármelyikünk megbizonyosodhat róla, s ez a bizonyosság nemcsak a világ szeszélyeit és esetlegességeit, de bensőséges erejével még törvényeinek bizonyosságát is véghetetlenül felülmúlja.”
Munkácsy és Pilinszky – ők ketten tudtak igazából mindig a lelkembe úgy behatolni, hogy eszembe juttatták a HÚSVÉT értelmét: azt a világot, azt a hamisságot, aminek oly sokszor ki vagyunk és voltunk szolgáltatva az életben.
Egy temetési szertartáson gondolkoztam el azon, hogy a modern életfelfogások több nemzedéken át az emberi lelkekben elsorvasztották a természetfölötti érzéseket.
A pénz hatalmának, a javak és a harácsolások korszakában az elfutó élet gyorsan rohanó óráiban az emberek többsége csak az élet örömeit hajszolja. Elkezdtek maguknak olyan bajokat gyártani, amelyek – tőlük függetlenül is létezve – létrehozhatják a szenvedéseket, a szenvedő életutakat, világokat.
Nekem a HÚSVÉT a szenvedést, a nagy szenvedőre való emlékezést jelenti, aki igazságtalanul, tetanuszban, keresztre feszítve halt meg.
Nekem – és szerencsére nemcsak nekem, hanem a világon a hívők sokaságának is – húsvétkor a halál mellett megjelenik a születés, azaz az újjászületés. A halál végpontjánál ott van a vigasztalás és mellette a figyelmeztetés. A döbbenet. A valóság döbbenete, amely szerint a földön senki sem tud maradandó lakást venni. S nehogy azt higgye bárki is, hogy csak az az övé, amit megszerez, amit élvez, amit megeszik.
Hiszem, hogy a munkával, a szenvedésekkel teli küzdelmek és törődések azok nem mások, mint az elődeink – az apáink és anyáink – izzadságcseppjei.
Nekem az adai – Tisza-parti – földben és kertben rejlenek a tanúbizonyítékaink. Ékes tanúbizonyitékai ezek annak, hogy a küzdés, a szenvedés nem volt és sohasem lesz hiábavaló.
Családunkban ez a hagyomány mind egyenes, mind oldalági szinten – nem is magunkért, hanem az utánunk jövőkért teszünk mindent – folytatódott. Az életúton menni és menni kell a bajaink, gondjaink keresztjeivel. Meggörnyedve, már-már a földre esve, mégis tovább megyünk. Tesszük ezt abbéli reményeink közepette, hogy majd az utánunk jövőknek, a gyermekeinknek a jobb és nyugodtabb életét készítsük elő.
Nincs más választás – a Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaság nevében is ezt képviselem –, nincs más lehetőség, mint a család. Az emberi életutakban, azokban az egy- és többfelvonásos darabokban alakulnak ki a családi dramaturgiák, amelyben nemcsak a szülők, hanem az egyenes és oldalági rokonok is – nagybácsik, keresztszülők – játsszák a szerepeket.
Szerepjátékok ezek az isteni színjátékban, az emberi életekben. Olyan szerepjátékok, amelyeket a jézusi életútból megtanulva, tapasztalhatjuk, hogy oly sok gonoszság, oly sok irigység, oly sok gyűlölettel teli környezetben jelenik meg a húsvét ünnepe, amely ünnep nem más, mint egy nagyon nagy diadal, az igazság diadala. Ekkor a szellem felülkerekedik az anyag fölött.
„Valójában a húsvét nem más, mint a szellem, az igazság, az élet diadala.” (Márton Áron)
Igazat adva a Tízparancsolatban megfogalmazott erkölcsi mércék felsőbbrendűségének, az igaz lelkek, szellemek és a keresztény hit győzelmének, amely az erőt és a tudat alatti indíttatást úgy adja meg, hogy a legnehezebb megpróbáltatásaink közepette is megkaphatjuk azt a többletet, azt a többet és jobbat, amellyel hinni és hinni, akarni és akarni, imádkozni és imádkozni tudunk.
Így leljük meg az összekötő hidat, amely a földtől az Istenhez vezet. Így, csakis így tudjuk elérni a határainkat, azokat a határokat, amelyek a minden erőnkben és efeletti határainkon túl folytatódva elérik a véget nem érő életet.
A HIT valaha nekem még a gyermekkoromban kezdődött, az adai templomban. Ott, azokban a téli hidegekben, amikor is úgy fájt a hideg, hogy azt nem nagyon lehet leírni. Itt gyermekkorom éjféli és hajnali miséinél, az újságpapírba csomagolt lábainknál, amikor a hideg már fájt. Itt kezdődött az a dac, az a fajta akarat, ami belevésődött a tudatalattiba, s ez a későbbiekben öntudatlanságainkban jutott és jut kifejeződésre. Télben… Hidegben... Kánikulában… A forrás- és fagyáspont közelében, olyan magasságokban, amelyeket el sem tudtunk képzelni, így jutottunk el a megmagyarázhatatlanhoz.
Néhány évtizede még elképzelhetetlenek voltak a mai mobiltelefonok adta lehetőségek. Ilyen a túlvilág is. Elképzelhetetlen. Felfoghatatlan. Egyszerűen van. Igen, van, létezik. Az emberi agy, a felfogóképességeink korlátai még nem teszik lehetővé az évezredes hitünk tudományos magyarázatait. Ezért vallom azt, hogy az értelmi tudáson kívül létezik még a nem értelmi tudás is, amely itt az istenhitben nyilvánul meg.
A végtelenség tudatában, amelyet még a halál sem tud megsemmisíteni. A hit adja meg az élet értelmének lehetőségét, azt a feltételnélküliséget, amely az életen túli végtelenségben nyilvánul meg.
A húsvéti sír oly sok mindent takar és jelent. Nemcsak a szellem diadalát az anyag fölött, hanem az igazság és az élet felsőbbrendűségét is jelenti, amelyek már a Tízparancsolatban is ott vannak, azokat az erkölcsi mércéket fejezik ki, amelyek szimbolizálják ezek felsőbbrendűségét, legyőzhetetlenségét, az igaz lelkek, a keresztény szellem és hit diadalát mindazokkal szemben, akik ezt megvetik. Ez egy olyan erő, egy olyan tudat alatti indíttatás, amelyet megkaphatunk a válsághelyzeteinkben; azt a többletet, azt a többet és azt a jobbat, amellyel a hit diadalával, a jóval legyőzhetjük a rosszat.
Az emberek nagy része nem érti és nem éli az életet. Mert a „mic vogmuc”, „por és hamu…” parányi részecskéi, konglomerátumai kölcsönhatásokkal és befolyásokkal az univerzumunk megfoghatatlan részleteit alkotják.
S itt ebben az Isteni színjátékban játsszuk el az életünket – főszereplőként. Azonban ez a szerep a La Divina Commediában egyszer, egyetlen egyszer – azaz ismétlés lehetősége nélkül – adatik meg.
A részletekben, a részleteinkben rejlik az egyéni életünk felfoghatatlansága. Az, amit Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versének utolsó sorai mondanak: „Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.”
Elmémmel mindig is igyekeztem a bölcsességek gyökereiből azokat a tápláló nedveket magamhoz venni, amely nélkül a lélek elapad.
A lélek, az a bizonyos lélek, a szellemünk, amely nemcsak a lelkeinkben, hanem a tetteinkben is megnyilvánul. A baj ott kezdődik, hogy keveset tudunk törődni saját, valamint környezetünk és embertársainak lelki világával.
Komorság és bús hangulat, saját magunkon való siránkozás, a sajnáltatás terjedt és terjed el mindinkább a világunkban. Általános jelenség az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság. Sokaknál ez tudatosan, készakarva jön létre.
Nézetek. Elvek. Az izmusok közül az individualizmus az uralkodó nézet. Arany János szerint: „Mint lepke a fényt elkábulva issza, / Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet”.
Önként és dalolva irtjuk ki magunkat a világból. Magányosság. Gyermektelenség. Hol vannak a testvérek? Hova tűnnek a szülők? Megjöttek az önámítási okok: a tetoválások, a piercingek, a kutyasétáltatások. Sokan hisznek ezekben, sokan élnek így a befolyásolás, az önámítás minden eszközével. Holott nemzeti létezésünkben az alapokat kellene visszaállítani: azt a fizikai és lelki egyensúlyt, mely nem eredményezhet fogyást úgy lelkiekben, mint erkölcsökben.
Az emberi életeket főként a főbűnök mozgatják: kevélység (büszkeség), kapzsiság, bujaság, irigység, mohóság, harag, lustaság (jóra való restség).
Valójában a népességcsökkenés és térvesztéseink mellett a belső veszteségeink a legnagyobbak, így az Isten-ismeret és az emberszeretet. Sokan nem tudják, hogy mit jelent „Te csak egyhez légy hű, saját magadhoz, és az érzéseidhez, ne légy megalkuvó!” Így nem veszik észre az életük folyását, a ma történéseit és ezen történések hatását a holnapra. Nem becsülik kellően az életet, önmagukat és a lelküket.
A nagyböjt ideje mindig a lelki elmélyedést és a komoly önvizsgálat időszakát jelenti.
A hatalmas művész alkotásaiként teremtődött lelkünkben hétről hétre, napról napra fokozódó erővel kell magunkba szállni, törekedni kell a lelki megtisztulásra, magunkat ösztönözni, hogy fel tudjuk fogni a húsvét misztériumát, a feltámadás és a körülötte lévő életformát.
A megszületést. Mert meg kell születnünk önmagunkban újra és újra. Megszületni, szülni és szeretni kell, mert ez a sorsunk, ez a küldetésünk.
Szeretni Istent és az embertársainkat. Találjuk meg azt az utat, azt a hitet, amely létünk titokzatos dimenzióit húzza afféle nagyság, afféle jóságos beteljesülés felé, ami a beteljesülés ösztönét adja a hívő embereknek.
A kereszténység már csak ilyen. Csodák, látomások, jelenések, szeplőtelen fogantatás, feltámadás. Csupa-csupa hihetetlen fordulat.
Jézus feltámadásának ünnepén, évről évre a kereszténységnek ezen ünnepén – az emberek föltámadását, az egyetemes feltámadást ünnepeljük. Amikor a létezés(ünk) új dimenziója feltárulásával szétrobban a tér és az idő törvényei közé szorított élet.
Ilyenkor kell rádöbbenünk, hogy minden, de minden esetleges. Ebben az esetlegességben mindig, amikor az ember Istenhez megtér – az a húsvéttal kezdődik. Ebben mindig segítségemre van/volt Édesanyám hite, erkölcse, ezt igyekszem mindenkinek tovább adni, legfőképpen a fiaimnak.
Ilyenkor kell az erényeink tükrében elszámolni a bűneinkkel, a gonoszságainkkal, az esztelenségeinkkel. Az elszámolás idején (és nemcsak akkor, hanem mindig!) az erényeink hatalmával tudunk megmaradni abban az anarchiában, amit a társadalmi lelkek képviselnek, a gúnyolódásaikkal, a munka helyetti keresztrejtvény-fejtéseikkel, a látszólagos igazságkereséseikkel, a hajszálhasogatásokkal, amikor is azokat hasítják több részre. Ilyenkor valójában valami hasonlót érnek el, mint amikor az atomot hasítjuk szét. Meghasadást, láncreakciót hoznak létre a maguk életében.
Ma már a tudományos igazságokat, a tudományos tételeket nem úgy élem meg, mint 23 évesen. Nem keresem a magyarázatokat. Ma már tudom, hogy a magyarázatok miből tevődnek össze, tudom, hogy a hazugság mikor keveredik az igazsággal (és fordítva). Azt is tudom, hogy meg kell találni az igazságot és a hazugságot is, és el kell különíteni egymástól, mint húsvét ünnepén, amikor a test elválik a lélektől.
Itt a nagyhétben, Jézus szenvedéstörténetének hetében játszódik le sűrítve a keletkezés és az elmúlás közti történésekkel az, amit mi HÚSVÉTNAK nevezünk: A FELTÁMADÁS.
Ne feledjük, és éljük életünket János evangéliuma 11. részének 25-26. versében található gondolatok szerint: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; / és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.”
[A szerző, dr. Párducz László, a Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaság Elnöke, c. egyetemi tanár]
