szávai krisztina
Fotó: Gyulai Hírlap
A borongós, szürke karácsony után váratlanul ért a ragyogó napsütés. A megfontolatlan időjárás rögvest kóborlásra késztetett, kifüttyentettem a bejglimámorban boldogan szendergő Perszepoliszt a karácsonyfa alól. Irány a gát. A nyílegyenes Kettős-Körös rövidke szakaszát végigszáguldottuk, természetesen a kutyám, Perszepolisz diktálta az iramot. Az összefolyásnál, ahogy gyakorta, most is a békésen kacskaringózó Feketét választottuk, komótosságához igazítva lépteinket. Az örökös ködtől fakószürke gátoldal ezúttal virgonczölden tündökölt, a gát tetején kitaposott ösvényen csillogott a sár. Néhány kanyarulatnyi andalgás után a harmadik kilométer jelzőkövéhez közeledtünk. Az aprócska pötty lassanként kockaformát öltött, a tetején pedig üldögélt valaki. Perszepolisz vígan körbeszaglászta a jelzőkövet, azonban köszönni még egy apró vakkantással is elfelejtett. Persze, gondoltam magamban, a kutyák nem látják a manókat, hangosan azonban barátságosan üdvözöltem az apró lényt. Helyre kis manó volt csinos, terepszínű kabátkájában, hetyke, mohaszín sipkája egészen a derekáig csüngött, a végén fura bojttal. Kerek, mint egy óra, áttetsző, vízszínű üveg, rajta apránként forduló, egyetlen nagymutató. Az idő, világosított fel manó. Röstelkedtem. Hiszen amióta csak szóba elegyedtünk, folyton a bojtját bámultam. Egyetlen nagymutató. Boldog új esztendőt kívánok, ha idén már nem találkoznánk, mondtam búcsúzóul, s megböktem Perszepoliszt egy vakkantásért, láthatatlanul se legyen már udvariatlan. Manó kissé értetlenül nézett rám, majd kuncogni kezdett, még a bojtja is libegett. Övé volt a végtelen, nekem maradt a kismutató.
