Szávai Krisztina
Fotó: Gyulai Hírlap
Valamikor mendegélve, bihari hegyeknek tövében elfogyott előlem az út, s szöget zárt a pusztavég. Fenn a hegytetőn már a tél ült, míg alant az ősz neszezett, rőt bokornak rideg karján késői tücsök kesergett. Egy templomtorony látszott a messzeségben, mint jelzőtűz, ott valamerre emberek élnek. Rézsút tört a fény a szürke tetőn. Talán nem jár erre senki sem.
Bagari nagyokat vakkantott, Fickó egy kósza birkát lesett mélán, alig moccanó lába is elég a nyájnak: menni kell, menni kell. Dúsul már a gyapjú, s mar az éjjeli hideg. Poros bocskor, rongyos gúnya, messzire hallik a keserű nóta. Pásztorom jő. Tarisznyájában fél világ, a másikat éppen járja. Én őt, ő pedig a csillag mozdulását várja. Napokból hónapot terel, évekből századot. Mindig körbe, csak körbe. Ezer esztendőnyi botján rovásnak mélysége, mégis belefér két tenyerébe.
Csak nézzük egymást, szótlanul. S ezer esztendőnyi ránc szalad szét arcán huncutul. Már nem bánja, hogy odahagyta egy ingért nótát örvendő sípját. Már nem bánom, hogy nem hoznak, csak visznek ma kincset a királyok. Egy darabidőt még tört nekem, s már búcsút is int, tereli keskeny nyáját a hetedik faluig. És onnan tovább, tovább, míg kerekedik a puszta, s míg valaki számolja őt. Addig úton van még az utolsó hírvivő.
