Még be sem köszöntött a tél, mi máris melegebb vidékre vágyódunk. Oda, hol a nap perzselésén túl az érzelmek hevítenek fel, a szív lüktetése adja a ritmust, s lelkünk hangja a muzsikaszót. Aki erre vágyott, ott volt október 27-én a Kamaraszínházban, hogy egy fantasztikus flamenco-esttel lendítsen apadó energiakészletén.
„Lenyűgöző, varázslatos, érzéki” – ezekkel a jelzőkkel illették a plakátok a Nuestro Aire Flamenco Társulat estjét, mely AQUI - IZZÁS, TITOK, VIHAR, ZUHANÁS, GYÖNYÖR, FÉNY címmel került műsorra.
A Keck Mária koreográfus vezetésével megalapított, és 2008-ban debütált magyar-szerb flamenco csapat ezen produkciója az idei Budapest Fringe Fesztivál fődíját is elnyerte. Előadásukban a tradicionális szálakat fonják össze saját húrjaikkal, egyedi megfogalmazásban, táncban, énekben, zenében.
Ars poeticájukban a Nuestro aire jelentését is megadják: a mi levegőnk, szelünk, amellyel a mi flamenkónkba lehelünk lelket. A két virtuóz táncos-énekesből (Keck Mária, Arijana Luburic) és három zenészből (Illés János – gitár, Á. Szabó Ajtony – cselló, Mogyoró Kornél – ütőhangszerek) álló együttes tagjai képesek arra, hogy felmutassák az igazi flamenco lelkét, lényegét, a megfoghatatlan duende-t, ami erő, nem pedig cselekvés, harc és nem gondolkodás, de nem is képesség, hanem valami nagyon öreg kultúra titokzatos ereje és annak pillanatnyi megnyilvánulása. Amit mindenki érez, és ami megmagyarázhatatlan. Izzás. Titok. Vihar. Zuhanás. Gyönyör. Fény.
Talán fiatalok is még ennek kifejezéséhez, velőig ható átadásához, talán most nem volt olyan a pillanat ereje, mint a fődíj megszerzésekor a Fringe Fesztiválon, vagy a fény és hangerősítés nem segítette elő a bűvös atmoszféra megteremtését, nem tudni. Csupán azt, hogy a nézők java némiképp másra számított. Ha nem is feltétlenül a torreádoros szenvedélyes izzást, de némi életet – és nem csak technikát – várt a táncosokat kimerítő est során. Aki mást értett flamenco alatt, annak most csalódnia kellett.
Olyanok voltak, mint a portugál fado énekesei, akik szándékosan nem köszönik meg a tapsot, s egyáltalán, tudomást sem vesznek a közönségről. Úgy viselkedtek, mint egy próbán, vagy mintha még az idefelé vezető út során sem állították volna össze a műsorrendet. Nem szóltak jól a hangszerek, a megvilágítás senkit nem emelt ki, így a táncosok mély átélése sem maradt több technikai bemutatónál. pedig nekünk velük kellett volna sírni dalaikban, izzadni táncaikban, szomjazni csendjük után, mert akkor közösebb lett volna az élmény. Mi is részesei lehettünk volna a pillanatnyi hangulat megnyilvánulásának táncos-zenész-énekes között. Érzékenyen, büszkén, tartózkodón vagy épp szenvedélyesen, megérezve a titkos őserőt, a fájdalommal teli örömöt, a harcot, egyszóval a flamencót. Ami besűríti a vért, megfeszíti az izmokat, levegővel telíti a tüdőt, és megadja a forgás ígéretét, a szédülését és a harcét – melyből lehet, hogy mindössze egy mindent kifejező kézmozdulat vagy egyetlenegy hang lesz, de az is bőségesen elég. Mert ez az élet, a forró szél, amely elröpít: színek, hangok, illatok, érzelmek és tánc, tánc, tánc.
