Dohyné Demkó Izabella 1980 óta tagja az országos szövetségnek, több cikluson át megyei és országos küldöttként is tevékenykedett. 1991-ben a gyulai kistérségi körzet csoportvezetője lett, a tisztséget, rövid megszakítással, 17 esztendőn át töltötte be. 1992-ben vezetésével alakult meg a látássérültek gyulai klubja, mely a kistérség tagságát igyekszik összefogni, közösséggé kovácsolni, melyben az összetartozás ereje segít megküzdeni a mindennapok gondjaival, s megtalálni a bánat mellett az örömöt is.
– A férjem révén kerültem közel a vakokhoz, ő harminc esztendeje veszítette el szeme világát. Egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kis faluban ismerkedtünk meg, ahová engem mint védőnőt helyeztek. Az első nap találkoztunk a gyógyszertárban, ahol ő technikusként dolgozott, és a szerelemhez elegendő volt egy pillanat. A sors furcsasága, hogy míg én világéletemben rövidlátó voltam, mindig közel a vakuláshoz, mégis a férjem veszítette el a látását fiatalon, 41 évesen. Később a tanítványaim így a valóságban tapasztalhatták meg, milyen a vakok élete – mondta el Dohyné Demkó Izabella, akivel elismerése kapcsán munkáról, klubéletről, küzdelmekről s eredményekről beszélgettünk. Iza asszony Gyulára hazatérve 1960-tól a Semmelweis egészségügyi középiskola tanáraként dolgozott, később oktatónővér lett, s 1990-ig, nyugdíjba vonulásáig a tanítás töltötte be, családja és a szövetség mellett, életét. Ezt követően pedig a klub, ahol minden igyekezetével látássérült sorstársainak életét segítette, és segíti mind a mai napig.
– Már a kezdet kezdetén elhatároztuk – folytatta Dohyné Demkó Izabella –, minden hónapban valami érdekeset, valami különlegeset fogunk csinálni, amiért a tagoknak érdemes kimozdulniuk otthonról. 1992-ben indultunk, de az igazi klubélet csak a következő esztendőben startolt, amikor kérésemre Fazekas Géza állt a csapat élére. Később kialakult az éves program; így a február például a farsangé, az április a költészeté, melyhez később más művészeti ágak is csatlakoztak, a június a kirándulásoké, a szeptember pedig az orvosi előadásoké. Művészek, orvosok, számos jeles ember volt vendégünk az eltelt 17 esztendő alatt, a 20-25 fős törzsgárda minden találkozó alkalmával összegyűlik, teljesen vak sorstársainknak pedig magnókazettára vesszük a klubban elhangzottakat. Megünnepeljük tagjaink kerek évszámot kanyarító születésnapjait, novemberben, a klub megalakulásának évfordulóján játékos vetélkedővel emlékezünk. Részt veszünk városi és országos rendezvényeken is.
Iza asszony mesél, s ahogy sorjáznak a gondolatok, úgy a közel húszesztendőnyi klubélet apró emléktárgyai is előkerülnek. Kivágott újságcikkeket, meghívókat, tagkönyveket gyűjtöttek egybe a gondos kezek, s a két évtized dokumentumai között egy-egy kézzel írott, nehezen olvasható sor, egy-egy vers is megbúvik. A köszöneté. Mert a társadalmi elismerés, az emlékérmek mellett – Dohyné Demkó Izabellát 1998-ban a Braille-emlékérem ezüst fokozatával tüntették ki – ott a sorstársak hálája. A segítségért. A figyelemért. Iza asszony időt s fáradságot nem kímélve kutatta föl mindig az új látássérülteket, és igyekezett bevonni őket a csoport életébe.
– Mentem és megkerestem őket, mondta Dohyné Demkó Izabella. – És az a „rossz” szokásom még mindig megvan, hogyha látok egy fehér botos embert, odamegyek hozzá. Különösen a felnőtt korban megvakult emberek gyámoltalanok, ellátom őket tanácsokkal, ügyintézésnél hová kell menni, milyen orvosokat megkeresni. Ha már nem lehet műtéttel segíteni, segítsünk másképpen. Korábban az önkormányzat nagy segítséget adott, hiszen megkaptuk az új emberek nevét, akiknek járt a vaksági segély, amit később a fogyatékossági támogatás váltott föl. Ma már nem kapjuk meg az erre jogosultak nevét, személyiségi jogaik védelme miatt, pedig az egyesületek, gyakran egyéb támogatás híján, csak a tagdíjakból működhetnek. Korábban előfordult, hogy a Látásunkért Alapítvány fizette egy-egy taxi díját, hogy vak tagtársaink is el tudjanak jönni a találkozókra. Ma már ez nem működik. Mint ahogy a korábbi önkormányzati támogatás is megszűnt. Utódom, Ábrahám Györgyné minden szálat megmozgat, hogy működni tudjunk, és pedig továbbra is igyekszem segíteni.
Éjszakai írás
Kétszáz esztendeje született Louis Braille, aki nem volt még 15 éves, amikor megalkotta a később róla elnevezett írásrendszert, mellyel a vak emberek számára nyitotta meg az írás-olvasás világát. Braille háromévesen veszítette el látását egy szerencsétlen baleset következtében, amikor lószerszámkészítő édesapja műhelyében egy éles eszközzel játszadozva megsértette szemét. A seb elfertőződött, és a fertőzés a másik szemre is átterjedve teljes vakságot eredményezett. Tízéves, amikor a párizsi Vakok Intézetébe ösztöndíjat nyer, ahol a tanulás akkor még hallás után, illetve domború, megemelt betűkkel írt szövegek segítségével történt. Egy napon Charles Barbier katonatiszt látogatta meg az iskolát, hogy találmányát, az úgynevezett „éjszakai írást”, melyet Napóleon kérésére fejlesztett ki, megismertesse a vak gyermekekkel. E rejtjeles írás tizenkét domború pontból építkezett, s eredeti célja szerint a katonák a harctéren csöndben és sötétben is tudtak egymással kommunikálni. Az „éjszakai írás” igen bonyolult volt, ám a fiatal Braille a tizenkét pontot hatra csökkentette, s egy új, jóval egyszerűbb írásrendszert hozott létre. Az írásjelek és a számok áttétele után pedig a matematika és a zene szimbólumait is a vakok „ábécéjéhez” illesztette. S tanította. A Vakok Intézetének professzoraként, majd 1829-ben megjelentette az első Braille-könyvet. Az írásrendszer igazi értékét csak halála után fedezték fel, s kezdték el széles körben alkalmazni. Magyarországon már 1890 körül használták, szemben Európa más országaival, ahol csak évtizedekkel később terjedt el. Louis Braille a párizsi Pantheonban nyugszik, méltatói szerint hátrahagyta a vakok számára a kulcsot, amellyel beléphetnek az egyetemes tudomány és a világ megismerésébe.
