Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter egyik legnépszerűbb színészházaspárunk, már több mint 20 éve élnek együtt. A tévénézők és a színházba járó közönség egyaránt ismeri őket, és együtt is gyakran dolgoznak (Hamvadó cigarettavég, Presszó, Mindenből egy van), a 12 éve futó És Rómeó és Júlia… című előadást pedig közösen találták ki. Nagy-Kálózy Esztert láthattuk az Intim fejlövés és az Eszter hagyatéka című mozikban, a Beugróból kedvelt bravúros improvizációs képességű Rudolf Péterhez pedig olyan filmeket társítunk, mint a Cha-cha-cha, A skorpió megeszi az ikreket reggelire, Szerencsés Dániel, Jób lázadása, Szamárköhögés vagy éppen az Üvegtigris, amit rendezőként is jegyez.
• Ez a hihetetlen koncentrációt igénylő, nagyon feszes tempójú előadás szellemileg és lelkileg is próbára teszi az embert, a fizikai próbatétel pedig ezúttal a nézőkre is hatott, hiszen szinte elviselhetetlen volt a hőség. Ez most mennyiben befolyásolta az önök játékát?
• Rudolf Péter: Az a szakmai része, hogy a legnagyobb drámába se haljon bele lelkileg az ember, ettől ez a mesterségünk, többek között ezt tanultuk meg annak idején a főiskolán, de valójában mégis az történik. Nagyon sokat kivesz belőlünk, különösen ez a darab, amiben minden szereplőt, de még az erkélykorlátot és valamennyi kelléket is mi játszunk. Némi túlzással ez a belehalás most fizikálisan is majdnem sikerült, hiszen azért most itt mindentől függetlenül nagyon meleg volt.
• Nagy-Kálózy Eszter: De érdekes módon, ebben a Rómeó és Júlia történetben, ahogy haladnak előre az események, és pontosan attól, hogy így van felépítve a dolog, egyszerűen belevonz bennünket a játékba, és egy idő után megszűnik a külvilág. Vagyis már nem érezzük a hőséget, azt sem vettük volna észre, ha fázva léptünk volna a színpadra. Persze, kontroll mindig van, az ember mindig tudja, hogy mit csinál, de attól, hogy ez így, ilyen tempóban és ennyire kötött ritmusban zajlik és épül, el tudunk vonatkoztatni. Legfeljebb a végén vagyunk sokkal-sokkal fáradtabbak, de az előadás közben külső tényezők nem befolyásolhatnak bennünket.
• Rudolf Péter: Valamint az is nagyon érdekes, hogy a játék során maga Shakespeare is rengeteg energiát ad. Lehet belőle meríteni, tényleg.
• Nagy-Kálózy Eszter: Mert arra vezeti a színészt, amerre a végkifejlet tart. Belehajt bennünket a helyzetükbe.
• Ebben ez a nagyon kötött tempó még segítséget is jelenthet.
• Nagy-Kálózy Eszter: Biztos, hogy így van. Attól, hogy minden szerepet mi játszunk és hogy nincs szünet a történetben, ami megtörné ezt a ritmust, valamint az, hogy ahogy haladunk előrefelé tényleg csak egyre sűrűsödnek az események, valóban mindegyik szereplővé válunk.
• Rudolf Péter: Persze. Ezt dekoncentráltan biztos, hogy nem lehet eljátszani.
• Nagy-Kálózy Eszter: Van olyan, hogy az ember úgy kezdi el, hogy még nincs teljesen ráhangolódva, nem maximális az összeszedettsége, de amint elkezdjük, annyira beszippant, hogy nem is tudnánk dekoncentráltak maradni. Mert ha csak egy picit is elkalandozik a figyelmünk vagy lazítunk, máris kiesünk a tempóból, lazul a ritmus, és abban a pillanatban szétesik az a hosszú és fáradtságos munka, amivel ezt felépítettük. Azt pedig nem engedhetjük meg.
• Feltételezem, hogy az elmúlt 12 év során akaratlanul is változott a darab. De épp e kötöttségek miatt elképzelhető lenne, hogy változatlan maradjon?
• Rudolf Péter: A színház alapvetően a reprodukálás műfaja, a reprodukálásban pedig mégiscsak benne van a korábbi előadás, de még az azt megelőző is. Sőt, az is hatással lehet rá, hogy milyen volt nekem, színészként és magánemberként az aznapom. Ezt a néző többnyire nem tudja, mert egy adott este látja a darabot és korábban nem kapott mást, de azt a lelki kilengést, ami az aznapomra hatással lehet, minimalizálni kell. Ez a darab nagyon beosztott, de tulajdonképpen minden munka ilyen. Minden alkalomnak nagyon erősen irányítottnak kell lennie, és igazándiból nem helyes, ha benne van az aznapom. De a folyamatból mi sem vagyunk kizárhatók, így amit mi változtunk, annyit változott közben a darab is. Sajnos nagyon sok mindenre csak most jön rá az ember. Hiába játszottuk már le háromszázszor az előadást, egy-egy mondat értelme csak most világosodik meg egészen.
• Új ízt kap?
• Nagy-Kálózy Eszter: Egészen más íze tud lenni egy mondatnak, ha egy bizonyos viszonylatban máshogy mondjuk el. Már többször beszélgettünk arról, hogy ha tovább játsszuk, akkor néhány ponton változtatnunk kell, mert tudjuk, hogy ott még adósak vagyunk a dolognak.
• Rudolf Péter: Ha ma csinálnánk, akkor egészen biztos, hogy a mozgáson én sokat változtatnék. De valljuk be, ez a darab nekünk elég skizofrén helyzetet teremt, mert azáltal, hogy mi találtuk ki, mi állítottuk össze és mi is játsszuk el, egyszerre kell kint is lenni meg bent is lenni, ami elég kivitelezhetetlen. A próbán még csak-csak, de az előadás során nem látjuk magunkat kívülről. Épp azért, mert 12 év alatt mi is változtunk, a közben felmerült új gondolatok miatt, ha látnánk magunkat kívülről, akkor szerintem belenyúlnánk és ma már másként játszanánk.
• Nagy-Kálózy Eszter: Közben is van egy-két helyzet, amit finomítunk, „csak úgy” magunknak, ami az összjáték szempontjából számít nekünk.
• A nézőtérről ez egy nagyon felszabadult játéknak látszik, talán nem is ad másra lehetőséget, mint a maximális erőkifejtésre. Bocsánat a hasonlatért, de olyannak tűntek, mint a gyerekek a játszótéren, akik tombolva játszanak, majd a végén összeesnek a fáradtságtól.
• Rudolf Péter: Az nagyon jó, hogyha így látszik, mert ez is az egyik célunk, de azt tudni kell, hogy ezt a felszabadultság érzést ezt nem kaptuk az ötlettel. Az ötlet megtetszett és aztán irgalmatlan hosszú munka volt, amíg szerkezetileg összeraktuk. Három hónapig próbáltunk, annak lett ez a hatása, és örülök, ha ez látszik és átragad, de emögött nagyon sok kétségbeesett keresgélés van.
• Nagy-Kálózy Eszter: Az elején számunkra is nagyon ijesztő volt. Amikor időnként belegondoltunk, hogy úristen, mit vállaltunk?!
• Rudolf Péter: Nem tudtuk, hogy a nézők hogyan fogadják, mert ez akkor, 12 évvel ezelőtt még nagyon nagy rizikó volt. Máshogy is elsülhetett volna.
• Nagy-Kálózy Eszter: Azt tudtuk, hogy ez egy nagyon izgalmas játék. A próbákat mi rendkívüli módon élveztük, de akármennyire érezzük mi jól magunkat valamiben, attól még nem biztos, hogy a nézőknek is tetszeni fog. Először ketten ültünk le és próbálkoztunk a megvalósítással, később kapcsolódott be Horgas Ádám, aki végül megrendezte. De az nagy rizikó volt, hogy két színész előáll egy ilyen történettel, és nagy kérdés, hogy a nézők ezzel mit fognak kezdeni? Hogy tudjuk vajon elfogadtatni?
• Ráadásul ezzel a vállalással nagyon kell ismerni a darabot, nagyon kell ismerni Shakespeare-t, és nagyon kell építeni arra, hogy a közönség is ismeri. Ugyanakkor – mint valamennyi színdarab – erősen épít a nyelvre is. Ezt a darabot játszották már Dániában, Litvániában, Törökországban, igaz, ott feliratozva volt, de ember legyen a talpán, aki ezt ebben a tempóban nézve és közben olvasva követni tudja. Mi a tapasztalatuk, mennyire állt meg az idegen nyelvű közönség előtt?
• Nagy-Kálózy Eszter: Isztambulban azért volt érdekes, mert ugyan ment törökül a felirat, de sokan jöttek Európa keleti feléről, Oroszországból, Macedóniából Szerbiából, akik se törökül, se magyarul nem értettek, csak a Rómeó és Júlia darabot ismerték Shakespeare-től. Mégis, utána ezek a színészek könnyes szemmel jöttek be hozzánk az öltözőbe gratulálni. Litvániában is ugyanez volt. Én ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mint ahogyan az én gyerekeim látták, úgy más gyerekek is láthatták, és még ha nem is ismerik a darabot, csak látnak egy játékot, már az megragadja őket, ha látják, hogy mi történik két színésszel, hogy mit és hogyan játszanak el. Lehet, hogy a darabra nem ismernek rá, de mint játék, bevonzza őket a történetbe. Tehát azt gondolom, hogy még akkor is érdekes lehet, ha a közönség nem ismeri vagy épp az adott nyelven nem érti, mert a gesztusok és a játék közbeni szenvedély megérteti velük a lényeget. Az, hogy látnak két színészt meghalni a színpadon, az mindig érdekes lehet.
• Rudolf Péter: Édesanyámnak, aki pedagógus, a kollégái jelezték vissza, amikor a diákokkal együtt látták. Ők mesélték neki, hogy volt olyan gyerek, aki ezután hazament, levette a kötetet a polcról és elolvasta. Ha ez így van, akkor már sikerült tennünk valamit.
