Békés megye újratelepülésével, a községi és vármegyei igazgatási rendszer megszervezésével párhuzamosan alakult ki a megyében az igazságszolgáltatás szervezete. A terület új lakosai sokfelől érkeztek, különböző szokásokat követtek, az együttélés hétköznapi rendjének megteremtésében komoly szerepe volt az igazságszolgáltatás szerveinek.
A jogszolgáltató szervezet legalsó fokán a községi bíró állott. A bíró – a község más elöljáróival együtt – a csekélyebb súlyú ügyekben ítélkezhetett: hatáskörükbe tartoztak a kisebb verekedések, civakodások, „a szomszédok között esni szokott gyalázkodások”, vér nélküli hajba kapások és megtaszigálások ügyei. Ugyancsak ítéleteket hozhattak alacsonyabb értékre elkövetett lopási esetekben. A falusi elöljárósággal szembeni engedetlenség is a helység bírájának hatáskörébe tartozott. A földesúr és a megye igyekezett a bírókat és a jegyzőket az utólag is követhető és felülvizsgálható írásbeli ügyintézésre szorítani. Tekintve, hogy még az 1700-as évek végén is gyakoriak az alakiság minimális követelményeinek betartását sürgető földesúri és megyei utasítások, ez nem mehetett valami könnyen. Ezekben a polgári jellegű ügyekben kiszabható büntetések mértéke is behatárolt volt. A bíró kiosztathatott 12 botütést, a gyengébb testalkatúaknak és a nőknek 12 korbácsütést s néhány nap fogdát. A bírók persze gyakran lényegesen szélesebb jogkört vontak magukhoz, ítéletet hoztak lólopások ügyében. Csöppet sem volt mindegy ugyanis, hogy a sértett mikor kaphatta vissza ellopott állatait. Ha nem tiltották, alkalmazták a megszégyenítő büntetésfajtákat is, például a pellengérre állítást.
Törvény szerint az „istenkáromlókat, nagyobb tolvajokat, vérengzőket, gyilkosokat, gyújtogatókat, nős paráznákat, szóval minden más terhesebb vétkeseket” a községi bírák már nem ítélhették meg. Ezekben az ügyekben a jelentés, bizonyos esetekben az elfogatás volt az ő kötelességük, az ítélkezés joga az úriszéket illette. Az úriszék a földesúr nevében és költségén szolgáltatta ki az ítéletet. Békés megye legnagyobb részének földesura, Harruckern János György 1723-ban uradalma területére pallosjogot kapott, s ezután az ő uradalmának úriszéke ítélkezett jobbágyainak polgári és büntetőperes ügyeiben. Az úriszék, különösen a XVIII. században, számtalanszor élt is a pallosjoggal, gyakoriak voltak az akasztások, előfordultak megégetések, alkalmazták a tortúrát, azaz a kínvallatást. Implom József statisztikája szerint az úriszék 1774-ben egy hat napig tartó ítélkezési periódusban 44 személy bűnügyével foglalkozott. A 32 bűnösnek talált férfi közül két személyt halálra ítéltek, másik kettőt pénzbüntetésre, a fenyítés általános eszköze a botozás volt. 22 elmarasztalt között összesen 960 botot osztottak ki. A nagyobb tételeket enyhítésképpen, nem egyszerre kapták meg az érintettek. Egy személy megúszta 15 korbáccsal. Sor került egy ritkábban alkalmazott büntetésre is: egy Ördög Mihály nevű perbe fogott „borzalmas istenkáromlása miatt másoknak elrettentő példájára három részletben 96 virgácsütéssel megveretett”. Négy férfi esetében az volt a büntetés, hogy katonának adták őket. Ló- és marhalopásért járt a halálbüntetés. Ez alatt a hat nap alatt 12 nő marasztaltatott el, összesen 640 korbácsütésre.
A következő helyi szint a megyei törvényszék volt, ide kerültek a súlyosabb ügyek, a nemesek és a nem nemesi származású tanult emberek, a honoráciorok esetei. A megyei törvényszék egyben az alsóbb szinteken lefolyt perek fellebbezési fóruma is volt. Ám nem mindenki ért el Gyulára, a megyei törvényszék elé. A rabkísérők gyakran jobbágyok voltak, akik nem szerették ezt az időt, költséget követelő s gyakorta veszélyes kötelezettséget, és foglyaik nemegyszer megugrottak kezeikből.
Ebben a rendszerben komoly szerepe volt a hóhérnak, akit általában az uradalom és a megye közösen fogadott fel. Az 1700-as években nagyobb volt a fizetése, mint a megye egyetlen seborvosának. Az 1780-as években pénzt és gabonát, illetve ítéletenként előzetes szerződésében rögzített összeget kapott. Akasztásért, kerékbetörésért, lefejezésért, máglyaemelésért, akasztófának homlokra sütéséért pl. három forint járt. A kontraktusban említett máglyaemelés különösen elgondolkodtató, hiszen ekkor már több mint húsz éve tilos volt a boszorkányégetés. No, nem is szerették Miklós hóhért a gyulaiak, 1802-ben arra panaszkodott, hogy kénytelen volt – kölcsönpénzen – házat venni, mert mestersége miatt lakónak senki nem fogadta be.
Az ítéletek szigora átmenetileg II. József uralkodása alatt enyhült, a végleges változások az 1830–1840-es években indultak meg.
