Az 1700-as években „öt lábnyomnyi és három hüvelykujjnyi” magasnak, azaz körülbelül 165 centiméternek kellett lenniük azoknak a legényeknek, akik katonának akartak állni. A valamicskével kisebb termetűeknek sem kellett búsulni, ők sem maradtak ki: „…mindazonáltal azok is alkalmatosnak hagyattatnak, ha jó köpcös, erős termetű emberek, kiknek egy col, azaz egy hüvelyk híjok tapasztaltatnék.” Vagyis az akkori kisebb átlagmagasság mellett is alacsonyabbnak számító, 162 centiméter körüli legények szintén puskát foghattak, ha akartak. De sem a sudár növésűek, sem az alacsony köpcösök nem nagyon akartak katonának állni. Sőt a jobbágyok az őket sújtó adók és más kötelezettségek közül a katonaállítást tartották az egyik legsúlyosabb tehernek. Különösen a XVIII. században, az úgynevezett örökös katonaság időszakában. Az örökös katonaság fogalma azt jelentette, hogy a szolgálati idő nem volt maximálva. Tudunk olyan gyulavári származású katonáról, aki 1777-ben 27. szolgálati évét töltötte a hadseregben.
Éppen az örökös katonaságtól való félelem és a verbuválások nehézsége késztette az illetékeseket a katonaállítás új módszereinek kidolgozására. Az 1802-es országgyűlésen a katonaállítás legcélravezetőbb módszerének a gyakorlatban már alkalmazott „kapituláció” rendszerét minősítették. Ez azt jelentette, az önként katonának állt vagy kényszerrel besorozott legény végzést kapott arról, hogy katonaideje a gyalogosoknál 10, a lovasseregnél 12 évig tart. Utána pedig megkapja az obsitot, s leszerelhet.
Így sem volt könnyű teljesíteni a megyére kirótt újonclétszámot. Békés megyének 1741-ben 22 lovast és 242 gyalogost kellett kiállítania. Az 1700-as évek végén már közel 500 újoncot kellett összeszednie az egyes települések elöljáróinak. Változatos módszereket alkalmaztak. A verbuválást tartották a legigazságosabbnak, mert ilyenkor a legények valóban önként dönthettek a mundér mellett. Vasárnapra esküdtek irányítása mellett táncosokat rendeltek ki a központi térre, volt bőven bor, s a verbuválás mulatsággá kerekedett. Ám annak, aki nem akart katonának állni, az ilyen mulatság kockázatokkal járt, különösen ott, ahol hétpróbás katonák verbuváltak. Ha valaki köszönésképpen kezet fogott a toborzó altiszttel, ha ivott a borából, ha elővigyázatlanul hagyta, hogy a fejébe nyomják a csákót, úgy tekintették, felcsapott regrutának. Akadt, akit efféle elővigyázatlanság után több marha áráért váltott ki családja. Az is megesett, hogy a katonák szabályszerű erőszakkal öltöztettek be valakit. Egyes rafinált káplárok alkalmi jövedelemforrásnak tekintették az ilyenkor megkaparintható kiváltási pénzt.
Ha a verbuválás nem hozott eredményt, alkalmazták a kockavetést, a megye közgyűlésén megfogalmazott elv szerint: „…ha önként vállalkozik az ifjúság, jó a jó, ha pedig nem, vessenek sorsot, és hat vagy vak, a’ menjen, akire a sors esett”. Ilyenkor – legalábbis elvileg – összeszedték a sor alá tartozó valamennyi legényt a településről, és kockán vetették ki, hogy kik lesznek azok, akiknek 10 vagy 12 évre oda kell hagyniuk otthonukat. Vannak arra források, hogy a kisorsoltak, ha elég vagyonuk volt hozzá, állíthattak maguk helyett mást katonának, helyből is, idegenből is. Még 1849-ben is van arra példa, hogy kockát húztak egyes községekben. Ilyenkor annyi kockát számoztak meg, amennyien sor alá estek, s akik a kiállítandó létszámra eső számot húztak, azoknak kellett elmenniük.
Nagyon sokszor sem a verbuválás, sem a kockavetés nem hozott eredményt, nyers erőszakkal szedték össze a regrutákat. A rossz hírű, bajkeverő fiúkat a bírák és az uradalmi tisztek eleve igyekeztek ilyenkor elkapni, és katonának adatni. A sorozás hírére a legények közül sokan megugrottak, s a nehéz napokban elrejtőztek. Emiatt előfordult, hogy titokban tartották a dátumot, s éjnek évadján törtek rá azokra a házakra, ahol sorozandó legény volt. Arról is mesélnek a források, hogy a meglépett fiatalemberek apját vasra verték, és csak akkor engedték el őket, amikor elszökött fiaik önként előjöttek. Elvileg a 18 és 40 év közöttiekből állítottak katonát, de családos embert, ha csak lehetett, nem vittek el.
Az iratok tanúsága szerint az itt élők többségét nem vonzotta a hosszú katonáskodás, inkább megmaradtak szántó-vető civilnek.
