Eperjes Károlyék családjában hagyomány volt, hogy minden elsőszülött fiút papi pályára szántak, így aztán ő is az lett: Thália híven szolgáló papja, aki jó keresztényként igyekszik szolgálni apaként éppúgy, mint színészként ma, itthon, magyarul, mindannyiunkért. A Szamóca néven is szeretett művész számtalan megindító színpadi alakítása mellett olyan filmekkel lopta be magát a nézők szívébe, mint a Tanítványok, a legnagyobb szakmai elismertségű Eldorádó, a Szabó István rendezte, Oscar-díjra jelölt Redl ezredes, valamint a Tímár Péter által jegyzett 6:3 avagy játszd újra Tutti, a Csapd le csacsi!, a Hídember vagy éppen a Legényanya. Az igazat mondd, ne csak a valódit! című műsora pedig évek óta neki és közönségének is meghatározó élményt ad.
Talán nincs is más olyan európai ország, ahol annyira gazdag lenne az istenkereső költészet, mint nálunk a XX. században. Ma, amikor az emberek talán már őszinték is egyre kevésbé mernek lenni, különösen átütő erejű lehet az a szuggesztív előadásmód, amivel ön ezeket a verseket közvetíti. Hogy látja, hogyan hat ma ez a fajta koncentrált őszinteség?
Ez valóban egy koncentrált, nehéz feladat, ami sokat kivesz belőlem, de ez így van jól. Elsősorban Latinovits Zoltán Balassi-estje volt a példa előttem, ahol vers, zene, ének, összekötőszöveg egészítette ki egymást, hiszen Balassi istenes versei fantasztikusan erősek, azokból nem is lehetett volna egy este többet elmondani, mint amennyit Zoltán egykor elmondott. Épp a nehéz tartalom miatt kellett énekkel és összekötőszöveggel befogadhatóbbá tenni, és én ugyanezt a formát választottam. Úgy érzem, hogy el kell juttatni az emberekhez, mert hézagpótló, és nincs is sok olyan kollégám, aki ma ezt felvállalná, pedig nagyon nagy szükség van rá.
Épp azt gondolnám, hogy ma már egyre kevésbé vagyunk versolvasók.
Megdöbbentő, hogy mekkora szükség van ezekre a versekre. Ezt Bubik is így érezte, aki szintén verses estjeivel járta az országot és a határon túli magyarságot - Isten nyugosztalja, épp most számoltuk össze a Kisködmönös Lalival, akinél mindketten gyakran megfordultunk, hogy már 8 éve nincs közöttünk -, és úgy látom, hogy Kubik Anna is járkál hasonló, nehéz versekkel, és ő is úgy tapasztalja, hogy ez nagyon hiányzó terület. Engem is megdöbbentett, hogy Székelyudvarhelyen a színházban még soha nem voltak annyian, mint ezen az esten, amit ott meg is kellett ismételni. De Csíksomlyón a Bazilikában sem lehetett volna leejteni egy gombostűt sem, annyian voltak rá kíváncsiak. Legutóbb Tusványoson voltam, ahol az emberek már nem fértek be a sátorba és a hangszórókhoz tették a fülüket, úgy hallgatták. Ezek az élmények és visszajelzések azt mutatják, hogy az emberek ma is szeretik a verseket. Ráadásul én ebben az estben receptet is adok a versszeretethez, hogy az emberek hogyan olvassák, hogy elemezzék. Mert túl azon, hogy „Jaj, de szépen mondja a Szamóca!”, ahhoz hogy meg is ragadjon, kicsit szét kell szedni, hogy kiderüljön, mi minden mehetett át a vers megírása közben a költő szívén-agyán.
Épp ez volt Latinovits módszere is, hogy úgy mondja el a verset, ahogy a költő először találkozott vele, vagyis amikor megírta. A versírás hosszú folyamatát igyekszik olyan rövid idő alatt átadni, ameddig az adott mű tart.
Pontosan. Ezt tőle tanultam. Az én verses Bibliám – itt is van, néha fel szoktam mutatni előadás közben – az ő Verset mondok (1983) című könyve, amiben azt tanácsolja, hogy addig foglalkozzunk egy-egy verssel, amíg abba a belső harmóniába nem kerülünk, amikor megérezzük, hogy „na ez az, ami miatt a költő megírta”.
Pontosan felismerhető az a pillanat, amiben egy-egy vers megszületett?
Igen. De nem minden vers adja meg magát. Van olyan, amit 4,5 év után mertem elmondani, mert akkor éreztem azt az azonosult állapotot, amikor a költő elkészülhetett vele. De van olyan vers, amit 16,5 év után merek elmondani, és van olyan is, pl. Szabó Lőrinctől, amit még mindig nem merek elmondani, mert nem adja meg magát közel 25 éve.
Ha jól tudom, 144 kigyűjtött versből 25-30 adja az est vázát. Ezek milyen mértékben cserélődhetnek?
Amikor ezt az összeállítást készítettem, a magyar irodalom XX. századának istenes verseinek a derékhadát, úgy a 70-80%-át elolvastam. Ezekből szűkült le erre a közel 30-ra, amik között vannak alapversek, amik mindig benne vannak az estben, míg más versek bekerülnek, kikerülnek, alkalmanként változóan.
Azt szokta mondani, hogy a vers az ön titkos szerelme, ami egyre inkább erősödik...
Ehhez meg kellett érni. A főiskolán mi vizsgáztunk Babitsból, Adyból, Szabó Lőrincből, de az más, mert akkor az ott egy feladat volt, egy vizsga, amiből készülni kellett, és a versmondásnak is azokat a szabályait mutattuk be, amit a tanárok számon kérnek. De ahhoz, hogy megértsük mi mindenen ment át József Attila, Babits vagy Ady mire az adott verset úgy írta meg, ahogy megírta, ahhoz bizony elengedhetetlenek a tapasztalatok, ahhoz meg kell érni.
Az is tudható, hogy ez a műsor ön számára Latinovits versmondása mellett más személyes indíttatással is bír. Vallási élményeit olykor interjúkban is megosztja, így tudom, hogy Isten megtalálása több ponton is nagyon meghatározó volt az életében. Túl a családi determináltságon, az egyik ilyen megragadható élménye épp színpadon történt. Szakrális térben, a színpadi játék miatt eleve emelkedett állapotban, egy különösen feszült koncentrációban, plusz még ez a ráhatás… Hogyan történt?
Akkor egy pillanatra megállt a világ, amiről nem tudom, hogy a kívülállóknak csakugyan egy pillanat-e, de nekik is mindenképp furcsa.
A jelenet is leállt?
A próba igen.
Azt hittem, előadás közben történt.
Akkor sem lett volna probléma, a Jóisten tudta, hogy miért épp akkor tette ezt velem. És ugyanígy volt filmforgatás közben, az Eldorádóban volt egy jelenet előtt.
Utána máshogy ment abba a jelenetbe?
Az egy meghatározó jelenet volt, amit amikor Bereményi bevágott a filmbe, azt mondta, „Szami, ezen a felvételen van valami.” Mondom, ezen van az áldás. „Te mindent olyan pontosan csinálsz, hogy bevághatnám a másikat is, az is nagyon jó, de ez valamitől különös.” És akkor elmondtam neki, hogy mi történt. Azt mondta, mindegy mi van rajta, az a lényeg, hogy rajta van.
Ez nagyon nagy kegyelem.
Igen, és a Jóisten tudja, hogy mikor jöjjön. Már 18 éve nem csinált velem ilyet. De előtte igen, 25 éve, 24 éve, 18 éve.
Akkor ezek mérföldköveknek számíthatnak.
Több mérföldkő is van, de ezekből kettő nagyon meghatározó. Először filmben, utána pedig színpadon véltem hallani az Istent, aki személyesen megszólított. Nem tudom, hogy ez kinek hányszor vagy hogyan volt az életében, nekem néha álmomból is sikerül arra ébrednem, hogy egy utolsó, finom mondattal ébreszt fel a Jóisten. Miután meghalt édesanyám, álmomban adott egy mondatot. Olyan szép volt arra ébredni, hogy adjak neki nagyobb teret. Ne aggályoskodjak, hogy édesanyám meghalt, mert jó helyen van, ne aggályoskodjak, hogy „Jaj, most mi lesz?!”, ember vagyok, nem tudok mindent elintézni – csak adjak neki nagyobb teret. S ahogy temettük édesanyámat, a fiam húzott el a sírtól, mert azt hittem, hogy beleesek utána, annyira fájt, de ahogy ez megtörtént, én más ember lettem. Olyan állapotban voltam, hogy azt a fájdalmat csak gyógyszerrel tudtam elviselni, az autót sem tudtam elvezetni az anyám temetésére, de ott történt bennem valami, mert haza meg már én vezettem, és másnap - és még egy héten keresztül mindennap - színpadon voltam. Alig tudtam elmenni a színházba, de játszottam. Az orvosok azt mondták, hogy ilyen nincs, és hogy ez orvosilag megmagyarázhatatlan. Amikor édesapám halála történt - hat évvel ezelőtt - fél évig képtelen voltam szerepet tanulni. Az én munkámhoz nagyon nagy koncentráció szükséges, és vissza kellett adnom minden szerepet, mert egyszerűen nem tudtam a tanulásra koncentrálni. Keresztény emberként kicsit szégyellem is, de ugyanakkor meg örülök, hogy nem vagyok annyira érzéketlen. Egy pap barátom mondta, hogy anya csak egy van, apa is csak egy van, ezért az ember ne szégyellje – még ha keresztény is -, hogy ha ilyen nehezen engedi el a szüleit.
Nagyon nagy űr maradhatott.
Nagyon hiányoznak. Épp most, hogy jöttem, eszembe jutott, hogy az utolsó közös nyaralásunk itt volt Gyulán. Nagyon szerettek ide járni. Annak idején édesapámmal és édesanyámmal voltam itt először. Akárhova megyek Gyulán, mindig az jut eszembe, hogy hová szerettek beülni, hol szerettek sétálni. Nem csak az, hogy Apor Vilmos itt járt, ott járt, hanem hogy ők hol szerettek ebben a városban időzni.
Ez a műsor fölfogható egyfajta áldozatként?
Jó lenne, ha az lenne, remélem… Néha azt érzem, hogy igen. Amennyire csak lehet, vissza kell adni valamit abból, amit kaptam. Mert az, hogy Isten szeret, az evidencia, de hogy én hogy tudom visszaszeretni, a talentumokat hogy tudom tehetséggé formázni és visszaadni, az már egy jóval összetettebb folyamat. Tudja, számos olyan eset volt, amikor a közönség felállva tapsolt, és ha nem intem le őket és nem megyek le a színpadról, nem tudom mikor fejezték volna be. Úgy, hogy közben majdnem megfagytunk, mert nem tudták fűteni a színháztermet - beteg is lettem utána, mert ugye megizzadtam közben -, mindenki beöltözve, kabátban ült a nézőtéren, de ott voltak, mert hallani akarták ezeket a verseket. Ezek döbbenetes élmények. Ilyenkor az ember mindig elgondolkodik, hogy ki vagyok én, mit csináltam, hogy ezt kapom? Ezért is igyekszem valahogy megszolgálni.
Az interjúról több kép a gyulavaros.hu oldalon található.
