Mint a 2011-es év legjobb Shakespeare előadását harangozta be a Gyulai Várszínház elegáns műsorfüzete a kielcei Stefan Żeromski Színház Hamletjét. Emellett a méltán híres lengyel színházi élet és a nagy múltú kielcei színház is hívó szó lehetett azok számára, akik szeretik a színházi csemegéket. Aki előre tájékozódott, annak nem volt kétséges, hogy „modern” színrevitelről van szó, erről a néző hamar meg is győződhetett, mert a dán királyi palota terme egy természettudományos múzeum kitömött állatokat tároló raktára és egy hosszú ebédlőasztal együtteséből állt előtte.
Yorick függöny előtti prológusától eltekintve – amely az előadás talán legjobb része volt – ezen a helyszínen játszódik, egyetlen felvonásban az egész darab, amely jelentős mértékben különbözik az eredetitől, nemcsak mondanivalójában, külsőségeiben, hanem történetében is. Hamlet apjának szelleme nem szólítja fel fiát a bosszúra, a történet tehát nem ezen a vágányon megy, a bosszú nem játszik benne szerepet. Nem találkozunk az élet és halál nagy kérdéseivel, nem hangzik el a dán királyfi híres monológja sem. Egy félkegyelműekből álló társaságot látunk a színen, megnyilvánulásaik, hangjuk, gesztusaik csak ritkán váltanak át normálisba.
Hogy mi, miért történik a színpadon, és melyik extrém rendezői ötletnek mi az üzenete, azt nehéz megfejteni, ha egyáltalán van megfejtése. A végén Hamlet (Tomasz Nisinski) lepuffantja a királyt, de csak úgy mellékesen, meghal Gertrud királyné (Joanna Kasparek) is, a zárójelenetben az ő holtteste fölött ölelkezik Laertes (Wojciech Niemczyk) és az Ophelia (Karolina Porcari) ruhájába öltözött Hamlet. A rendező (Radosław Rychcik) végtelen mennyiségű lehetőséget hagyott az értelmezésre, a rendezői mondanivaló viszont rejtve maradt a nézők előtt, annál is inkább, mert a feliratozás nem volt alkalmas az amúgy is gyorsan beszélő színészek követésére.
A sokkolónak szánt jelenetek, meztelenkedés, szexuális aktus, vagy amikor Claudius (Mirosław Bieliński) egy levágott őzfej nyakából eszi a véres húst (néhányan elhagyták a termet) nem segítettek a megvilágosodásban. Nem az egyébként kiváló színészeken múlott, hogy a rendezőnek nem sikerült Shakespeare örök emberi problémákat felvető gondolatait modern miliőbe helyezve felmutatni.
A művelődési ház harminc fokos, légkondicionálás nélküli színháztermében alig negyedháznyi néző pihegte végig az előadást.
