• Zenélő újságírónak, vagy írogató zenésznek tartod magad?
• Épp a napokban gondoltam arra, igaz, egészen más összefüggésben, hogy voltaképpen én hová is tartozom az életben.
• És hová?
• Azon gondolkodtam, hogy noha eredetileg én magyar szakon végeztem, már valószínűleg soha nem leszek magyartanár. És miközben közgazdasági témájú cikkeket írok, azt hiszem, már közgazdász sem leszek. És hogy hát akkor mi? De az mondjuk eszembe sem jutott, hogy zenésznek tartsam magam, bár azért jó ez a kétlaki élet, mert mindig jó valaminek érezni magamat.
• Mikor minek?
• Hát mikor minek. Gyakran változik a hangulatom: amikor jól megy az újságírás, úgy érzem, hogy sikerült megírnom egy remek cikket, akkor annak örülök. Ha pedig a zenélésnél érünk el sikereket, akkor meg annak örülök, az lelkesít, az dobja fel az embert.
• Író Jackyll és zenész Hyde?
• Az biztos, hogy nem tudnám elszigetelni az egyik dolgot a másiktól. A munkahelyemen is tudják, hogy zenélek, és minden hétfőn, amikor látják a leharcolt ábrázatomat, megkérdezik, hogy na mi is történt a hétvégén.
• Időben mi volt hamarabb, az írás vagy a zene?
• Először írtam. És azt hiszem, nincs is olyan ember, aki úgy kezdett el zenélni, mint én, nemcsak az országban, még a zenetörténetben is kevés lehet. Talán a Sex Pistols volt az egyetlen olyan, hogy bár közük nem volt a zenéléshez, összeálltak, és menet közben tanultak meg zenélni. Ilyesmi történt velem is.
• Összeálltál, és megtanultál zenélni?
• Én még most sem tudok zenélni, valószínűleg megrekedtem az elején. Úgy történt, hogy amikor egyetem után felkerültem Budapestre, egy ideig vívtam, ezt még Gyuláról hoztam magammal. És nagyon sok baráti kapcsolatom alakult ki, valami különös módon, békéscsabai vívókkal, akikkel aztán más békéscsabaiak, mármint fővárosban élő békéscsabaiak társaságában is bekerültem. Köztük volt egy később barátommá lett festő, aki azóta San Franciscóban van egy művészeti akadémián. Ő, még itthon élt, zenélt, volt egy egészen ígéretes zenekaruk, a Rag Doll, majd amikor az feloszlott, egy haverjával csináltak egy másikat. No, ez utóbbi volt a The Trousers.
• És hogy kerültél te a képbe?
• Mindig mondogattam nekik, de csak viccből, hogy "figyeljetek hülyék, biztosan szükségetek van egy nagyon jó csörgősre a színpadon, egy ritmuscsörgősre, muszáj lenne bevennetek". És végül addig-addig mondogattam körülbelül egy fél éven keresztül, hogy egyszer csak azt mondták, jó, gyere, de ne csak csörgőt hozzál, hanem rumbatököt is. Aztán három éven keresztül úgy léteztem közöttük, mint a Happy Monday's-ben az elhíresült figura, aki semmi mást nem csinált, mint rumbatöközött.
• Ami nem tűnik túl komolynak.
• Tényleg nem, de azért tudod-e, hogy amikor a Happy Monday’s néhány éve a visszatérését tervezte, végül azért nem tudott összeállni, bár minden valódi zenész hajlandó lett volna zenélni, mert a rumbatökös fazon, aki egyébként sem csinált semmit, nem akart már közreműködni. Na, így voltam én is: valljuk meg magunk között, jól szólt, jól szólt, de azért az idétlenkedés volt.
• Ma már nem az?
• Kitapostam a fejlődés útját, hogy patetikus legyek. Egy időben, nagyritkán zongoráztam passzióból, aztán néha Pesten vettem zongoraórákat. Ezeket az ismereteimet felelevenítettem, és közel egy évig intenzíven jártam zongorázni. Azóta vettem egy gyönyörű hangszert, illetve van egy digitális eszközöm is, ami inkább csak a hangmintákat tartalmazza. Koncerteken így két hangszer is van nálam, szóval úgy tűnhet, mintha komoly zenekari tag lennék, nemcsak valami látványelem. De azért, visszakanyarodva az eredeti kérdésre, sokkal hamarabb volt az újságírás, bár, mint mondtam, jól megfér egymással az írás és a zenélés.
• Azért a zenekar szép karriert futott be.
• Igen, az első Fészek-bulihoz képest – amikor ilyen alkalmi zenekari felállásnak tűnt – elég jól felfutottunk.
• A toplisták tetejére.
• Igen, az MR2-n három héten keresztül listavezetők voltunk, de voltunk külföldi rádiók slágerlistáin is az élmezőnyben. Furcsa dolog volt, mert én nem szerettem azt a számot, most sem különösebben szeretem. De amikor meghangszerelték, előkészítették lemezre, és elmentünk meghallgatni, akkor tűnt csak fel, hogy ez a szám elég jó, kicsit még meg is érintett.
• Ez a stílus, amit a szaklapok, ahogy olvasom, garázsrocknak írnak, egyébként is közel áll hozzád, vagy egyszerűen ebbe sodródtál bele?
• Én világéletemben rockzenét hallgattam, természetesen tanulás helyett is, Guns’n’ Roses, Metallica szólt – és nem egyszer jöttek a szomszédok, hogy kapcsoljam ki a zenét. Szóval ez nem egy becsatlakozás volt a zenekari ízléshez, hanem természetes dolog.
• És az újságírás mennyire volt természetes? Arra például nem emlékszem, hogy diákújságíró lettél volna a gimiben.
• Nem, én abba az újságba összesen egy cikket küldtem, egy tatabányai történelmi versenyről, ahol negyedikben voltunk. Mi, diákszinpadosok jutalomutazást kaptunk, a történelmi versenyeseknek kellett egy darabot előadnunk, erről volt egy élménybeszámolóm a diákújságban.
• Akkor még nem érdekelt a sajtó?
• Egy kicsit igen, érezhető volt, hogy nem leszek a matematika vagy a kémia doktora. De igazán csak az egyetemen csöppentem bele az újságírásba. Ez Miskolcon volt, oda jártam magyar szakra, és ott volt egy tanárom, akinek a fia a Napi Gazdaságnál dolgozott, ő szólt többünknek, hogy nyárra keresnek gyakornokokat. Egy kicsit vívódtam, hogy magyar szakosként mit keresek egy gazdasági újságnál, de aztán belevágtam. Úgy voltam vele, hogy nyáron nincs akadálya, és ha valamit le tudok tenni az asztalra, még ki is fizetik.
• És végül le tudtál.
• Igen. Érdekes, mert jöttek a közgáz karról sokkal potenciálisabb jelöltek, de végül olyan jól sikerült a dolog, hogy amikor vége tért a nyári gyakorlat, megkérdezték, nem lenne-e kedvem maradni. Az utolsó egyetemi évemet aztán már úgy végeztem, hogy nem nagyon jártam Miskolcra, mert itt, Pesten dolgoztam. A következő évben volt egy teljes átalakítás az újságnál, akkor indult egy olyan rovat, ami engem nagyon érdekelt, tőzsde, árutőzsde, akkor véglegesítettek.
• Mikor és miért váltottál a Népszabadsághoz?
• Négy évvel ezelőtt történt. Jól hangozna azt mondani, hogy azzal kerestek meg: látják a ragyogó tehetségemet, amit akár náluk is kamatoztathatnék. Kicsit önámítás lenne, ha ezt hinném, ugyanakkor persze igaz az is, nulla teljesítménnyel nem adnak ilyen helyeket. Valójában úgy történt, hogy a Napi Gazdaság egyik vezetője a Népszabadsághoz igazolt vissza. Ő gardírozta ott a gazdasági rovatot, és ő keresett meg, hogy odahívjon. Picit hezitáltam ugyan, hiszen érzelmileg kötődtem a Napi Gazdasághoz, nagyon remek emberekkel dolgoztam ott, jó csapat, vidám szerkesztőség volt, amik nem forintosítható dolgok. De nem bántam meg, hogy végül átmentem a Népszabadsághoz, nem mondanám, hogy rosszabbul érzem magam. És hát a munkaköröm is tágult, színesebb lett, bár a fő profilom a cégvilág lett volna, ma már makrogazdasági témát, adós cikket, szerencsejáték-ügyeket is írok, mikor mit kell.
• Jelent valami presztízst, hogy Magyarország egyik legmeghatározóbb újságjánál dolgozol?
• Nem tudom. Egyik oldalról seggnyalónak néznek, másik oldalról viszont, ha valahová elmegyek, akár interjúra, érzem a tiszteletet, amikor kimondom a Népszabadság nevét, azt, hogy ez mégis csak az ország legjelentősebb hagyománnyal rendelkező lapja. És tudom, milyen hatása van annak, hogy én a Népszabinak írok. Arra gondolok, hogy botorság lenne azt gondolni, minden egyes meghívás nekem szól, minden információ, amit megkapok, az én varázslatos személyiségemnek és páratlan tehetségemnek szól. Hanem sokszor inkább a Népszabadságnak, a lap nimbuszának. Aminek egyébként próbálok is megfelelni, ha például elmegyek egy komoly helyre, akkor megpróbálom megtisztelni a beszélgetőtársamat azzal, hogy öltönyt veszek fel. És bízom abban, hogy akkor nem azt fogja mondani: itt ez a bunkó, csoszkó Ábrahám, hanem itt van egy ember, aki adott nekem némi tiszteletet, s ez a pasas nem mellékesen a Népszabadság munkatársa.
• Én inkább arra gondoltam, hogy az emberek nem ájulnak-e el attól, ha azt hallják, hogy te a Népszabadságnál dolgozol. Én például 2003-ban jöttem el onnan, de egy vidéki ismerősöm, ha nála voltam, és számára fontos emberrel találkoztunk, még évekkel később is a Népszabadság munkatársaként mutatott be.
• Azt hiszem, eddig egyszer volt olyan, hogy elájultak tőlem. Az viszont kellemes alkalom volt, kiderült, hogy akár csajozni is lehet ezzel. De a lényeg az, hogy jó itt dolgozni, még akkor is, hogyha tudjuk: azáltal, hogy szélesedett a médiapiac, érthetően a Népszabadság jelentősége is kisebb lett.
• Abban, hogy idáig eljutottál, akár az újságírásban, akár a zenében, a gyulai éveid mennyire játszottak jelentős szerepet?
• Az Erkel Ferenc Gimnázium meghatározó volt, én nagyon élveztem azt a négy évet. Azt a miliőt, ami akkor körbevett, azokkal az emberekkel azt a hangulatot – azt kell mondanom, hogy azt az egészet a rajongás szintjén próbálom máig keresni. Hogy megtaláljam a mostani életemben, kapcsolataimban is. De nyilván azokat az időket nem lehet visszahozni. Talán azért, mert akkor zajlott a rendszerváltás, és egészen fura hangulatuk volt akkor az embereknek, fura hangulata volt az egész országnak, talán az egész világnak, és így a városnak is.
• Egyfajta elveszett boldogság hiányzik?
• Igen. Ha össze kellene foglalni, hogy én hol és mikor voltam egészen biztosan és igazán felhőtlenül a legboldogabb, akkor egyértelműen azt mondhatom, hogy Gyulán, és akkor, amikor az Erkel gimnázium padját koptattam. Nem voltak hatalmas, eget rengető sikereim ugyan, mégis, ami akkor és ott körbevett, hiányzik. Nemcsak a mikrokörnyezet, hanem minden abból az időből. Tényleg rajongásig szerettem azt a négy évet. És nagyon jó volt a díszlet hozzá, a város maga. Akkor nem volt szépülő, inkább romos – ahogy így visszaemlékszem –, de pont azért volt romantikus.
• És akkor a mostani szépülésével valahogy kevesebb, rosszabb lesz?
• Fene tudja. Annak nagyon örülök, hogy szép a város, hogy szépül és épül. De azt hiszem, az a hangulat a maga romos épületeivel, az hiányzik nekem. Ott van még minden, a Komló, a Százéves, a Vár, minden megvan. De az, amiben én voltam, az én Gyulám – ez már nem az a város. Örülök a fejlődésnek, de az én városom már kezd elpárologni. Szép, jó, helyes és népszerű város szerencsére, de mégis nekem már más, nincs meg a Bori az Élővíz-parton, és még sorolhatnám.
• Nem is szívesen mész haza?
• Dehogynem, nagyon jó visszamenni. Havonta, kéthavonta megyek haza, olyankor felkeresem a régi barátokat, a helyeket. Körülbelül tíz éve minden nyáron hazamegyek két hétre, anélkül elvonási tüneteim lennének. Ezek az időszakok töltenek fel igazán.
