Nem tudom, ki hogy van vele, személy szerint nekem nem a legkedvesebb színpadi szerzőm Molière. Nem mondom, örök érvényű emberi tulajdonságokat figuráz ki műveiben, ennél fogva a darabok mondanivalója ma is érthető, de nyelvezetét kissé nehézkesnek érzem, az előadások figyelemmel követése lényegesen nagyobb szellemi koncentrációt igényel, mint amit az ember egyébként egy vígjátékra szánna.
Amikor pedig modern felfogásban adják elő alkotásait, még nagyobb zavarban vagyok. Csak-csak elviselem, ha egy háromszáz éves darabot megfrissítenek, s mondjuk motoros fiatalok füves cigit szívnak benne, ám amikor a szöveget is igyekeznek érthetőbbé tenni, akkor már felmerül bennem, hogy vajon mi köze van a produkcióhoz a színlapon szerzőként megjelölt írónak? Persze az emberben éppen ezért mindig ott van a kíváncsiság, hogy egy jó rendező mit kezd ezekkel a klasszikus darabokkal, miként próbálja közelebb hozni egymáshoz a lényeget és a nézőt.
Mindezek okán vegyes érzelmekkel ültem be a várszínház kamaratermébe a nagy francia színműíró talán legismertebb darabjának, a Tartuffe-nak bemutatójára. Érdeklődésem csak erősödött, amikor konstatáltam, hogy a nézőtéren nagyszámú középiskolás diák foglal helyet. Volt bennem némi bizonytalanság, hogy a fiatalokat leköti-e majd a többszáz éves mű? Az előadás végén azzal a megnyugtató érzéssel távoztam, hogy az az irodalomtanár, aki elhozta tanítványait a Térszínház előadására, nagyon tud valamit. Közönség és rendezés ugyanis igencsak szerencsésen talált egymásra ezen az estén. A többségükben fiatalkorú nézők kedvezően fogadták a burleszk elemeit felhasználó rendezői elképzelést. Az eltúlzott színészi eszközök alkalmazása remekül segítette a mondanivaló megértését.
Az Orgon családjába befurakodott Tartuffe, a főállású álszent teljesen uralma alá hajtja az önmagát feladó, szemének hinni nem akaró családfőt. Az elvakult apa vak hitének feláldozza gyermeke boldogságát, vagyonát. És persze mire kinyílik a szeme, addigra már régen késő.
Persze a Tartuffe mondanivalója nem az, hogy a csaló szélhámos mindent elér, amit csak akar. A szerző inkább arra kívánta felhívni a figyelmet, milyen veszélyes is az ügyeskedő, emberek bizalmát elnyerő álszent csaló. A házát, vagyonát s családját vesztő Orgon példáján ez remekül sikerül. Bucz Hunor rendező frappáns megoldással zárja a Térszínház előadását: a végén minden jóra fordul, mert megjelenik Superman. Igen, egy valódi Superman, ahogy kell, abban az ismerős piros-kék jelmezben. Ez a megoldás írásom indító soraiban található kételyeim ellenére most jól illett a produkcióba. Egyrészt az ötlet nem rítt ki a burleszkelemek sokaságát felvonultató rendezői eszköztárból, másrészt remekül jelezte a problémák megoldásának csodaszerű jellegét. Ha Molière idejében már létezett volna a kedvelt képregényhős, talán a szerző is ilyen megoldást választott volna, hogy kiemelje a királyi kegy különlegességét, mellyel megbocsát Orgonnak, s megmenti a már-már teljes anyagi és erkölcsi csődbe jutott családot.
Sokat töprengtem azon, hogy vajon miért mondta annak idején Napóleon, hogy nem engedné bemutatni ezt a darabot? Talán attól félt, hogy ha az emberek megértik, hogy nemcsak nézni, hanem látni is kell a dolgokat, olyasmire jönnek rá, amire nem kell? Mert ha a Tartuffe-nak van üzenete a ma embere felé, akkor ez az. Hogy a világban nem minden az, aminek látszik, hogy a szavak mögé kell nézni, hogy a tettek beszélnek. Hogy az egymás mellett élő embereknek, családtagoknak figyelni kell egymásra. Hogy bízni kell azokban, akiket szeretünk. Mert a világ ma is tele van csalókkal, szélhámosokkal, mézesmázos szavakkal hízelgő gazemberekkel. S oly ritkán jelenik meg Superman, hogy a végén mindent rendbe tegyen…
