Hiába, kifelé megyünk a nyárból. Az évad utolsó bemutatójának kezdetén már közelebb jártunk a sötéthez, mint a félhomályhoz. Ezért is vártuk Kálmán Imre melódiáitól beragyogni az előttünk álló éjszakát. Hiszen mi ígérhetne egy operettnél is nagyobb csillogást?
Természetesen több operett! Különösen, ha azok az operett király, Kálmán Imre legismertebb műveinek suszterinasok által is fütyült dalaiból áll össze.
Ezért a tószínpad nézőterére gyűlt közönség méltán számított a Marica grófnő, a Cirkuszhercegnő, a Zsuzsi kisasszony és számos mű mellett a Csárdáskirálynő dallamaira, miket a műsorfüzet ismertetése szerint új operetté kovácsoltak össze az alkotók. Lelkesen csöppentünk hát bele abba a mestert ünneplő visszanézésbe, amivel az első rész kezdődött. Minden adva volt, ami egy operetthez csak kell: csinos táncos lányok, vakító mosolyú fiúk, parádés látszatot keltő jelmezek, békebeli hangulatú díszlet, bevált örökzöld dallamok, s az ünnepelt énekesnő, Pitti Katalin. Ki játszott tizenhat éves énekes lányt, fiatal húgot, érett asszonyt egyaránt. Mint ahogy a további öt művész is több, kisebb-nagyobb szerepen osztozott. Ez alól csak a Kálmán Imrét formázó Füsti Molnár Béla volt kivétel, akinek ez az egy, nem is bonyolult karakter is nagy kihívásnak bizonyult. Nem csak azért, mert fiatal volt szerepéhez, de szövegmondása, beszédkészsége és fülsértő hangja sem tette alkalmassá a feladatra. Igaz, a többieknek sem volt módjuk kibújni a szánalmas manírok és a látszatokra épülő játékmód alól, de hogy ez az olcsó szórakoztatást megcélzó szerepformálás a rendező vagy a szereplő felelőssége-e, mindegy is. Félreértés ne essék, nem a műfaj fölötti fanyalgás ez, hiszen az operett humorral fűszerezett, vígjátéki témájú, vidám, komikus, prózai szálra fűzött történet, vagyis saját keretein belül akár jó is lehetne, de ez – egy-két apró mozzanattól eltekintve – nem volt az. Sajnos.
Sokkal inkább tűnt úgy, hogy csak egy hanyagul felvázolt haknit hoztak nekünk, és egy valamennyire tisztességes kerettörténet kitalálása helyett a – ráadásokat már eleve beépítve – dalokra és a Liszt-díjas művésznő népszerűségére építettek.
S mert a látottak az elszánt igyekezet ellenére sem tudták hosszú távon fenntartani a figyelmet, mód adódott azon mélázni, hogy milyen kemény műfaj is a szórakoztatás. Mert mi elképzelni sem tudjuk, milyen jelentősége van a letörhetetlen mosolynak, milyen súlyos vétség, ha a karban táncoló lányka a színpadon hozzáér az egyik mellékszereplőhöz, hogy min múlhat a kitűnés, és hogy milyen árat kell fizetni a csillogás eléréséért? S ha már megvan, milyen küzdelem megtartani! Ennek érdekében még Honthy Hanna is fejbe vágta esernyőjével Feleki Kamillt az egyik Csárdáskirálynő végén, és már Rátonyi Róbert is bebizonyította, miként lehet egy vacak előadás után úgy meghajolni, hogy a néző zseniálisnak ítélje meg a látottakat.
Itt a második rész végére sem lettünk gazdagabbak, a várakozás is csaknem ugyanolyan mértékű maradt. Hiába cicáztak egyes hölgynézőkkel, adva nekik italt, s cukorkát, az élmény hétköznapi maradt, és még a meghajlás sem volt felejthetetlen élmény.
