• Azt mondhatom, értelmiségi családból származom, édesapám ügyvéd volt Gyulán, majd később itt lett bíró, és elnökhelyettes a megyei bíróságon, míg anyai nagyapám, Bíró Béla a gyulai gimnáziumban volt tanár, a Karácsonyi János Gimnáziumban ő búcsúztatta Apor Vilmost egy cikkében. De nemcsak rájuk gondolok büszkén, hanem például apai nagyapámra, Bakó Györgyre is, aki nagyon híres csizmadia volt.
• Gondolom, az apai példa nyomán választott pályát.
• A családi befolyás valóban döntő jelentőségű volt. A jogász édesapám azt mondta, hogy ha igazán jogász akarok lenni, akkor bírónak menjek. Édesapámtól tanultam emberi tartást és szakmából is nagyon sok mindent, hiszen komoly jogi pályát futott be. Ő egy szigorú, őszinteségre nevelő ember volt, nem szerette, ha hamukázok neki. Eszembe is jut erről egy történet: bár általában jó tanuló voltam, az egyetemen, Szegeden, egyszer megbuktam. Gondolkoztam sokáig, hogyan tudassam ezt vele, végül azt írtam: hármasra vizsgáztam statisztikából, míg a szovjet állam és jogrendszer alapjai gyengébbre sikerült. El is terjedt később, szállóigeként szűkebb ismerősi körökben a mondás, hogy megírta, mint Jóska az apjának az igazat.
• Ha már említette az egyetemet: már ekkor eldőlt, hogy büntetőjoggal foglalkozik majd?
• Igen, mert az emberben mindig benne van a bizonyításvágy. Apám polgári ügyekkel foglalkozott, én pedig nem akartam, hogy azt gondolják, azért tudok érvényesülni, mert az édesapám egyengeti az utamat.
• A szegedi diplomából hogyan lett budapesti álláshely?
• Szentesen kezdtem el dolgozni, majd elkerültem Győrbe, ahol a járásbíróságon főleg fiatalkorúak ügyeivel foglalkoztam. Aztán, mivel jól ismerték a minisztériumban a munkámat, elcsábítottak oda. 1977-ben lett az Igazságügyi Minisztérium főelőadója, később főmunkatársa, majd osztályvezető-helyettes voltam a Bírósági Főosztályon. Osztályvezető-helyettesként engem bíztak meg több igazgatási jellegű bírósági feladat koordinálásával. Az adminisztratív jellegű munka azonban nem nagyon tetszett nekem, így 1981-ben visszatértem a bírói pályára, de akkor már maradtam a fővárosban. A XVIII. és XIX. Kerületi Bíróságon 1981-től 1992-ig dolgoztam. Ezután a Fővárosi Bírósághoz kerültem, majd az ügyészi pályára váltottam, és ugyanabban a két kerületben lettem ügyészségi vezető, ahol korábban bírósági elnök voltam. Ennek kapcsán előszeretettel szoktam emlegetni, hogy hozzám tartozott a repülőtér, és így valamennyi reptéri bűnügy is.
• A váltás nem volt zavaró? Hiszen bíróként mindkét fél érveit mérlegelve kellett döntenie, ügyészként viszont, némileg sarkítva azt mondhatjuk, részrehajlónak kellett lennie, csak az egyik oldalt képviselte.
• Nem bántam meg, hogy a bírói pályát otthagyva átmentem az ügyészségre. Épp ellenkezőleg, azt éreztem, hogy a bírói tapasztalatomnak nagy hasznát vettem. Egyébként is sokszor elmondtam, én az ügyészi munkának azt a nyugat-európai szakmai gyakorlatát és jogfelfogását tartom iránymutatónak, ahol nem tesznek lényeges különbséget a bírói és az ügyészi szakma között. Hiszen igaz az, hogy a tárgyaláson a bíró hozza meg a döntést, de az eljárás során az ügyész is dönt, méghozzá fontos kérdésekben, ő dönti például el, milyen ügy kerüljön a bíróság elé. Legalább akkora a felelőssége az ügyésznek, hogy emel-e valaki ellen vádat, mint a bírónak, aki felment vagy elítél-e valakit. Hiszen, ne feledjük, az ügyész is az igazságot keresi.
• A bírói vagy az ügyészi pálya állt-e közelebb a személyiségéhez?
• Azt hiszem, bíróként és ügyészként is sikerült helytállnom, és mindkét munkában megtaláltam azt a szépséget és felelősséget, amit a döntéshozatal lehetősége és joga jelentett. Ennek kapcsán azt idézném fel egyébként, amit elmeséltem, amikor nyugdíjba mentem: a ballagási tarisznyámba az „Ésszel ítélj, szívvel büntess!” idézetet tették – nos, ez egyszerre vezérfonala a bírói és ügyészi hivatásnak. A tények felderítése könyörtelen tárgyilagosságot követel. Nem lehet az érzelmekre hagyatkozni, szempontokat figyelembe venni. Ez az ésszel ítélj oldala. Az idézet második része: „szívvel büntess”, jelzi, hogy a humánumnak kell a büntetés kiszabása során kifejezésre jutni.
• A személye egyébként hozzájárult ahhoz, hogy jó kapcsolat legyen a két szervezet között?
• Az ügyészség és a helyi bíróság között emlékeim szerint mindig jó volt a kapcsolat, kölcsönösen tiszteltük, és törvény adta keretek között segítettük egymást.
• Egykori bíróként, vezető ügyészként és volt igazságügyi minisztériumi dolgozóként széles rálátása lehetett a bíráskodásra. Milyen véleménye van az igazságszolgáltatásról?
• A véleményem az, hogy szakmailag nem képzik jól a bírókat, főleg azért, mert nem eléggé következetes a fogalmazók gyakorlati oktatása. Számos bíró nem tanulja meg például azt, hogy mit jelent az indokolási kötelezettség, vagy nem érti tisztán, hogy mit jelent a bizonyítékok mérlegelése. Vannak, akik úgy indokolnak, hogy ez ezt mondta, az meg azt. Na, ez nem indokolás, az indokolás az, hogy miért fogadom el azt, amit mondtak. Évtizedekig oktattam a fogalmazókat, a jogi szakvizsga-bizottság tagja is voltam – ez a szervezet arról dönt, hogy a bírósági-, ügyészségi fogalmazókból lesz-e bíró, ügyész, az ügyvédjelöltből ügyvéd –, és amikor csak tudtam, mindezekre felhívtam a figyelmet. És azt, amit vezető beosztásban tanultam meg: a jó munkáért járó dicséret, a jutalom nagyon fontos.
• Önnek személy szerint is?
• Igen. Még általános iskolás gyulai kissrác voltam, amikor az egyik dolgozatomra az értékjegyen kívül azt is ráírta a tanár, hogy „Jól van, Jóska!” Ez annyira jól esett, hogy évekig emlegettem, és nemcsak nem felejtettem el a mai napig, hanem igyekeztem is alkalmazni a munkáim során. Mindig azt tartottam szem előtt, hogy nagyközönség előtt dicsérjek, és ha kritizálni kellett valakit, azt négyszemközt intézzem el. És jól estek nekem is az elismerések, az Igazságügy Kiváló Dolgozója kitüntetés, még a rendszerváltozás előtt a Munka Érdemrend bronz fokozata éppúgy, mint a legfőbb ügyésztől a nyugdíjba vonulásomkor kapott, és komoly erkölcsi elismerést jelentő emlékgyűrű.
• Nyugdíjasként mivel foglalkozik?
• Viccesen azt szoktam mondani, hogy mivel szeretem a szembesítéseket, továbbra is ezzel. Ezért megveszem a Népszabadságot és a Magyar Nemzetet, és szembesítem a cikkeket. Véleményem is van, nem egyszer, de azt megtartom magamnak. Amikor pedig teljes nyugalomra vágyom, horgászni szoktam a Velencei-tavon vagy a Balatonon, ez utóbbin tavaly fogtam egy 74 centis, 4 kiló 92 dekás csukát, amire nagyon büszke vagyok.
• A jogászi pálya iránti elkötelezettség továbböröklődött?
• Igen, a három fiam közül a legkisebb ügyész, most vitték fel a Fővárosi Főügyészségre. A két nagyobb fiam viszont az üzleti világban találta meg a számításait, vállalkozásokkal foglalkoznak.
• Az ügyészi pályát választó fiát milyen szellemi, szakmai útravalóval látta el?
• Az érdekesebb esetekről meséltem neki, figyelmeztettem is a veszélyekre. Most is előfordul, hogy fölhív telefonon egy-egy ügy kapcsán, hogy jól gondolkozik-e. És azt kell mondanom, hogy szerencsére igen.
• Ha már az imént a gyerekkorát és szülővárosát emlegette: milyen indíttatást kapott Gyulán?
• Tősgyökeres gyulainak mondhatom magam, itt születtem 1940-ben, itt is érettségiztem, az Erkel Ferenc Gimnáziumban, 1958-ban. Az első, amit ki kell emelnem, hogy nagyon jó tanáraim voltak. Például Kertész Lajos az általános iskolában, aki a matematikát oktatta, tőle kaptam a Jól van, Jóskát. Az irodalmat Implom József lánya, Miskolczy Lászlóné, míg a történelmet Czeglédi Imre tanár úr szerettette meg velem. Aztán még egészen kicsi koromból nagyon megmaradt bennem az, hogy 1948-ban a gyulai Kossuth téren Mindszenty József hercegprímás celebrálta a misét, amin én is ott lehettem.
• Gimnazistaként részt vett az ’56-os eseményekben?
• Tizenhat éves voltam, és voltak tüntetések, amiken részt vettünk. Én a szobordöntésre is el akartam menni, de az apám nem engedett. Ő törvényszéki bíró volt a háború előtt a visszacsatolt Szatmárnémetiben, ezért mindenféle politikai szerepvállalással kapcsolatban nagyon óvatos volt.
• Ön egyébként találkozott politikai nyomásgyakorlással a munkája során?
• Nem, és most sem érzek ilyet. A Kádár-rendszer idején voltak apróbb próbálkozások, de ilyenkor azt mondtuk, hogy a párt meghatározza a jogpolitikát, és ránk ezek a jogpolitikai elvek a kötelezőek. Szerencsére abban a két kerületben, ahol dolgoztam, Háromi Csaba és Katona Béla személyében reformkommunisták voltak vezető pozícióban, akikkel lehetett kulturáltan beszélni. Katolikus családból származó, a vallását gyakorló ember létemre egyébként én is párttag voltam, nem boldogultam volna másként.
• Visszatérve Gyulához: milyennek látja most a várost, a fejlődését?
• Nekem már gimnazista koromban feltűnt, hogy milyen szép ez a város, amikor a legtöbb fiatal még nem ezzel foglalkozik. Nagyon sokat adtak a megjelenésére, virágos volt, barátságos hangulatú, polgári felfogású, elfogadták és tisztelték egymást az emberek. Ez utóbbi még Budapesten is érzem, a baráti körön keresztül is megtapasztalom, hogy érezni a gyulaiak között az összetartást. Az elmúlt években egyébként nagyon sok változás volt Gyulán, ahogy látom, amikor, évente két-három alkalommal hazajövök. Amikor szétnézek, kiderül, hogy nagyon jó döntések születtek az előző városvezetés idején, szép a város – a jó városi kertészetnek is köszönhetően –, jönnek a turisták, úgy érzem, európai szintű fürdővárossá lett Gyula. És a mostani polgármesterben már csak azért is különösen bízom, mert a latint és a történelmet az én nagyapám tanította az ő nagyapjának – majd az ő nagyapja búcsúztatta a nagyapámat a temetésén a diákok nevében –, és ha a jogi pályát magával hozta családi örökségként, akkor bizonyára átörökítették neki a latin mondást is: „honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere”, vagyis hogy „tisztességesen élni, senkit sem bántani, mindenkinek a magáét megadni”.
