• Négy és fél éve kerestek meg a Gyula Városért Baráti Kör részéről, hogy tudják, mozgékony gyerek vagyok, nem tudnék-e nekik segíteni. Mondtam, hogy igen, és mivel nekem úgyis van itt ez a művelődési házam, itt tartjuk havonta egyszer a gyűléseinket. És amikor lemondott az addigi budapesti alelnök, nagyjából másfél éve, megkérdezték, nem lennék-e az utódja. Rohadt jól esett, hogy belecsöppentem egy dologba, és az addigi tagoktól kaptam egy ilyen felkérést, így igent mondtam.
• Az alelnökség mit jelent a gyakorlatban?
• Koordinálom, és igyekszem tartalommal megtölteni a havonta egyszer, minden első hétfőn megrendezett klubdélutánokat. Van egy nagyon kemény harmincfős mag, de a hétfőkön összegyűlünk olyan negyvenen-ötvenen, és a címlistánkon közel százan vannak. Fantasztikus, hogy én, aki 29 évet Gyulán éltem, mennyi mindent megtudok most a városról, olyan sztorikat mesélnek, hogy csak nézek. Évente egyszer, novemberben van egy nagyszabású rendezvényünk, amire Gyuláról is hívunk vendégeket, volt itt már a Gyulai Alkotókört és a Gyulai Hírlap szerkesztősége is.
• Az elszármazottaknak mennyire fontos Gyula?
• Ezeknek az embereknek, akik már ötven-hatvan éve eljöttek, olyan kötődésük van Gyulához, hogy az valami fantasztikus, büszkék arra, hogy gyulaiak. És tökéletesen megértem, miért.
• Miért?
• Vannak olyan városok, amelyek kialakítanak egy erős lokálpatrióta kötődést, és Gyula ilyen. Talán azért, mert ott a mezővárosok között történelmi polgárvárosként mindig is kilógott egy kicsit a sorból. Ráadásul a város most a második virágkorát éli. Amikor bejelentkeztem pesti lakosnak, az ügyintéző szinte levette a fejem, hogy abból a gyönyörű városból ide költözök. Egyébként is, akárkivel találkozom itt, aki mostanában járt ott, ledöbben, hogy én onnan jöttem, és nem érti, miért.
• Tényleg, miért?
• Akkorra az én korosztályomból mindenki elment már, én csak lekapcsoltam a villanyt. Csináltam a 48-as Klubot 1997-ig, és amikor az megszűnt, az életem értelme szűnt meg. Azt láttam, hogy egy dologhoz értek, a szervezéshez, semmi máshoz. A gyulai művházba nem vettek fel, csak alkalmi munkáim voltak. A pesti kaland úgy kezdődött, hogy voltam egy házibuliban itt, és másnap hívott egy kedves ismerősöm, aki ma már a barátnőm, hogy egy zuglói művelődési ház művelődésszervezőt keres. Mivel épp itt voltam a közelben, bejöttem. Azonnal itt tartottak, nekem kellett egy kis időt kérnem, hogy átgondoljam a költözést, albérletet találjak. Végül két nap múlva hazamentem, anyámnak mondtam, hogy süssön pogácsát, mert én eljövök. Ez 2000 szeptemberének elején volt, azóta itt vagyok.
• Megérte?
• Úgy érzem, igen. Most már ennek a művelődési háznak a vezetőjeként dolgozok, közben elvégeztem az egyetemet, megszereztem minden papírt, amit meg kellett. Jól érzem itt magam, és szemben Gyulával, itt volt alternatíva. Gyulán nagyon jól éreztem magam, de nem láttam, hova tovább. Ez egy ideig nem is érdekelt, de amikor igen, akkor megijedtem.
• Ez akkor volt, amikor vége lett a 48-asnak?
• Lényegében igen. A klub egyértelműen a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje, az ellenkultúra virágzása. Kialakult Magyarországon egy klubhálózat, és a gyulai nagyon az elsők között volt, és hamar nagyon jó hírnevet vívott ki a többi között. De aztán megszűnt nagyon sok joghézag, ami a kilencvenes évek elején a kezünkre játszott, lehetővé téve például, hogy mi elfoglaljunk egy régi mozit. A rendszerváltásban a hatóságok, ÁNTSZ, APEH nem tudták, hogy most hirtelen mi van, ki kivel van. Mi fizettünk 6500 forintot a gondnoknak, néha megittunk vele egy üveg bort, és remekül elvoltunk abban a házban.
• Csak a jogszabályok változása volt a gond?
• Nem, dehogy. A kilencvenes évek közepén elkezdett az élőzene válságba csúszni, főleg gazdasági okok miatt előtérbe kerültek a playbackes fellépők. A tőke, amivel kezdtünk, már a kilencvenes évek elején elfogyott, akkor egyszer be is zártunk, de voltak vállalkozók, az első között Kara Misi és Juhász Jancsi, akik igyekeztek kitartani mellettünk, de már nem ment a dolog.
• Egy sikeres helynek hogyan fogyhatott el a pénze?
• Két dolog játszott szerepet abban, hogy be kellett zárni a klubot, a pénz hiánya és az érdeklődés megszűnése. Mindenki elment Gyuláról, aki ezt eltartotta volna, ebben a harminc ezres kisvárosban nem volt annyi ember, annyi energia, hogy fennmaradjon. Ha 1991-ben fellépett egy tök mindegy, milyen, teljesen névtelen zenekar, akkor is eljött kétszáz ember, mert akkora boldogság volt a korábbiakhoz képest. Mert mi volt itt előtte? Évente négy koncert a szabadtéri színpadon, Edda, Neoton Família, Bikini, Napóleon Boulevard, ez volt a könnyűzenei kínálat, jó napot. Ehhez képest jött hirtelen az, hogy minden pénteken és néha még szombaton is koncert, táncház, kiállítás – tulajdonképpen a közművelődésnek egy nagyon komoly szegmensét átvállaltuk a várostól. Olyan szinten virágzott a dolog, hogy igazán én sem értettem, csak kapkodtam a fejem, hogy úristen, ez fantasztikus. De aztán ez a virágzás elkezdett szépen lefelé ívelni, és a kilencvenes évek második felére minden kifogyott alóla úgy, hogy gyakorlatilag senki nem tehet róla. Nekem még lett volna kedvem csinálni, de végül 1997. augusztus 4-én egy Európa Kiadó-koncerttel lett végül is mindennek vége.
• Az épület azóta ismét üresen áll.
• Igen, én is így tudom. Az egy nagyon nagy épület, hatalmas rezsivel. Manapság is lehetne valami hasonló dolgot csinálni, de egészen más üzleti alapokon, és csak úgy, ha nemcsak Gyulában gondolkodik az illető, hanem egész Délkelet-Magyarországban. Akkor ketten voltunk Bukovinszky Béla barátommal, aki Szarvason csinált egy klubot, én Gyulán, és nálam mindig pénteken, nála mindig szombaton a koncert, így el tudtuk felezni a fellépők költségeinek egy részét. Békéscsabán később eszméltek, így a környező települések a miénk voltak. És addig soha nem zártuk be a házat, amíg nem mentek el az első vonatok, buszok Sarkadra, Békéscsabára, Békésre, így tudtunk egy környéki központ lenni.
• Azt mondtad, hasonló dolgot lehetne csinálni. Nem valami egészen mást kellene?
• Hasonló logikával lehetne most is megtalálni azt a hangot, ami működik. Bár azt viszont érzem, hogy a közösségbe tartozás nem annyira divatos, mint akkor volt. Akkor, bármit csináltunk, 48-as klubos kitűzőt, pólót, mindet elkapkodták, és hordták büszkén, mert volt egy olyan fílingje a dolognak, ami most nincs. És persze csak úgy lehetne csinálni valamit, ami népszerű lenne, hogy rengeteg pénz van hozzá. A klubot kezdetben tízezer forintból hoztuk össze, ma ez azért nem megy.
• Beszéltünk arról, hogy az embereknek, akik eljöttek Gyuláról, fantasztikus a kötődésük. Mi az oka annak, hogy mégis elhagyják a várost?
• Meg kell hozni azt a döntést, hogy mit akarunk az élettel. És amikor ezt meghozod, akkor borzasztó kevés a lehetőség. Nem tudom, másnak hogy alakult ez, de az én szakmámban, programszervezőként hiába nem akartam eljönni, hiába próbáltam meg mindent, egyszerűen nem tudtam hol elhelyezkedni. Ráadásul engem az különösen súlyosan érintett, hogy volt egy generáció, volt egy közösség, akinek én a programokat szerveztem, és abból lényegében mindenki elment. Volt két lehetőségem: maradok otthon, elkönyökölgetek az Alfában, és mesélem a srácoknak, hogy én még ismertem Deák Bill Gyulát, vagy elmegyek, és elkezdem valahol máshol nulláról a dolgot.
• Mi az oka annak szerinted, hogy ez a város ennyi, a számítását máshol megtaláló, tehetséges embert bocsátott ki?
• Tényleg tele van a gyulai baráti kör is akadémikusokkal és más hihetetlen arcokkal. De egyébként ezen, őszintén szólva, még nem gondolkodtam. Ami biztos: annak, hogy egy olyan kisvárosban nőttem fel és szocializálódtam, mint Gyula, nap mint nap hasznát veszem ebben a nagyvárosban. Van egy olyan kisvárosi attitűd, ami nekem, aki harmincévesen jöttem el, már soha nem fog megváltozni. Én soha nem leszek nagyvárosi, mindig meglesz az a kicsit lassú kisvárosias gondolkodásom, ami nagyon hasznos. És az, hogy Gyula a kisvárosok között olyan sajátos hangulatú, nagyon jót tesz abban, hogy az ember megtalálja magát, hogy ki tudjon bontakozni.
• El tudnád képzelni, hogy visszamenjél? A csillagok milyen állása kellene ahhoz?
• Most már nehezen, lakást vettem, a munkámban látom a fejlődés lehetőségét, olyan helyen vagyok, amit nem szívesen hagynék itt. Szóval jelen pillanatban nem nagyon tudnék olyat elképzelni, amiért visszamennék, de amikor csak tehetem, szaladok haza.
• És a mostani Gyulára szívesebben, mint a régibe?
• Én szeretem a változást, még ha van is egy kicsit olyan érzésem, hogy hiányzik a régi. De jó, ha a dolgok pozitív irányba változnak. És az a változás, ami mostanában történt, szerintem nem ment szembe a Gyula-érzéssel, azzal az érzülettel, amit a város nyújt, sőt, inkább megerősítette azt. Arra játszottak rá, amit a város tud. És ha akarom, azért megtalálom benne a régit.
