Valahányszor láttuk, a búcsúszentlászlói humorista erős felütéssel kezdte az estjét. A kötelező bemutatkozás utáni falusi búcsújárás-paródia Gyulán is pazar belépőnek bizonyult, a Szent Imre herceget invokáló fohász és az ájtatos asszonykórusra a háttérből, a vurstlik és a céllövöldés felől ráuszított ostoba diszkózene, a szakrális és a profán ilyen brutálisan szép keveredése rögvest egyértelművé tette: itthon vagyunk, és sejthetővé azt: a következő egy órában még itthonabban leszünk. Egy-egy Bödőcs-est néha egyébként is amolyan magyarság-, de talán még inkább köztes–európai-tudat tanfolyam, kicsit megállunk, körülnézünk, s nevetünk azon, ami sajnálatos módon egyáltalán nem vicces. Mi, akik nem egyszer szemezgettünk már a gyűjteményéből, kíváncsian vártuk, ezek után elhangzik-e az utóbbi évek Bödőcs-termésének egyik legjobbja, a katolikus fociakadémia szurkolói kemény magjának paródiája („Ki nem ugrál, mohamedán, hej-hej!”), de genius loci ide vagy oda, ebben csalódnunk kellett.
Bödőcs Tiborral régóta úgy vagyunk, mint Erdéllyel, évente legalább egyszer látni kell. Hozzávetőlegesen tizennyolc hónapja nem járt a környéken, akkor is a szomszédvárba kellett buszozni, ami több ok miatt sem érte meg, de mindennek ellenére nem szűntünk meg bizonygatni kvalitásait, ha társaságban a honi kabarékultúra, s benne az internetes kommentközösség „Tibikéje” került szóba. Gyula városa legalább annyira adós volt már egy Bödőcs-esttel, mint a Quimby koncertjével, az előbbit most, az Erkel Művelődési Központnak köszönhetően letudta. (Jó és rossz nyelvek azt rebesgetik – ami annyit tesz: tudják –, hogy valamely hotelpartin egy kulturáltan szórakozó csoportocskának volt már alkalma megtekinteni őt; egyéb érdemi infó nincs.)
Bödőcs Tibor a stand up comedy vitathatatlan sztárja, azé a műfajé, amelynek művelője egy szál mikrofonnal áll ki a közönség elé, mondani a magáét, s amelynek ma gátlástalan felfutását tapasztalni Magyarországon. Hovatovább hazánk minden szegletében akad önjelölt művész, aki máris a dumaszínház színpadára képzeli magát, mert röhögnek a poénjain a haverok. Pedig a stand up-os munkája láthatóan komoly szellemi erőfeszítést kíván, minden porcikája Achilles-ín, nem csupán saját tudatáramának, de a publikum reakcióinak is ki van szolgáltatva – improvizációs készség, műveltség-olvasottság nélkül magas színvonalon bizonyosan nem lehet művelni ezt a szakmát. A csúnyán felhígult magyar felhozatalt nézve és hallva, ezeknek a feltételeknek talán ha ketten megfelelnek Bödőcsön kívül, akinek a polcán – bevallása szerint –, figyelem, könyvek sorakoznak.
Bödőcs Tibor falusi fiú, érzékletesen, ugyanakkor érezhető szeretettel karikírozza a világot, amelyből vétetett, s miközben elbeszélésében legjobb ismerőseink, a kocsmafilozófusok mellett az egész magyar rögvidék panteonja megelevenedik, Nemesmedvestől Battonyáig, a Stihl fűrésztől a Simsonig, a magasnak mondott kultúra elemeit is jó érzékkel csempészi bele szövegébe – humora alul- és felülnézetből mutatja be, amit éppen. Több, mint egyes kollégái, mert nem csak vicces és nevettet: szellemes is. Gyulai előadása a tőle megszokott dinamikával zajlott, mintha egy kiszámíthatatlanul indázó, mégis önmagába térő hrabali monológot hallgattunk volna.
Bödőcs Tibort évente legalább egyszer látni kell. De másfél évente biztosan.
