Dr. Petróczky Istvánné Réli, gyógytornász, fizioterapeuta, anya, nagymama, református presbiter. Minden ember Isten által kapott talentumokkal születik, amivel majd el kell számolnia. A mi feladatunk ezt a talentumot felismerni és az Ő dicsőségére felhasználni. A családi életünkben, kapcsolatainkban, munkavégzésünkben vissza kell tükröződnie ennek a kincsnek.
• Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára?
• Alföldi vagyok, Orosházán születtem. A gyermekkoromat meghatározta, hogy édesapám agrármérnök volt, és olyan helyekre hívták a hatvanas években, ahol szanálásra ítélték a téeszeket. Az akkori politikai helyzetben a magántulajdonokat elvették, téeszeket hoztak létre, amelyek gyakran működésképtelenné váltak, csőd közeli helyzetbe kerültek. Ezért édesapámat hívták, hogy javítson a helyzetükön, emiatt sokat költöztünk. Orosházán éltünk két évet, majd Martfűre költöztünk, utána a Tisza-parti Alcsiszigetre, azután vissza Martfűre. A felső tagozatot Kevermesen végeztem, így több iskolába is jártam. Amire szívesen visszaemlékszem gyermekkoromból, az a Tisza-part ártere, a vadregényes csalitosokban mászkálás. Abban az időben nem féltették annyira a gyerekeket, mint mostanában. Teljesen szabadjára voltunk engedve, szinte a természetben éltünk. A gátoldalban cserebogarakat fogdostunk, fára másztunk, szedret szedtünk. A szüleink kapcsolata nem volt felhőtlen, így tizennyolc évi házasság után elváltak. Átmenetileg az anyai nagyszülőkhöz költöztünk Cserkeszőlőre, s a gimnáziumot már Gyulán végeztem, így középiskolás koromtól számítok gyulainak.
• Hogyan teltek a középiskolás évek? Hogyan talált rá hivatására?
• Az akkori Erkel gimnáziumban egészségügyi szakközépiskolát indítottak, mi voltunk az első évfolyam. Szerettem a biológiát, testnevelést és az éneket. A szakközépiskolában nyári gyakorlaton voltam a fürdő gyógyászati részlegén, ahol egy bénult kezű beteget tornáztatott a gyógytornász, és a beteg kézmozgásai a szemem láttára kezdtek visszatérni. Ez olyan meghatározó élmény volt számomra, hogy eldöntöttem, gyógytornász leszek. A szakközépiskola után jelentkeztem a gyógytornászképzőbe, amit később főiskolai szintre emeltek, de azt már három gyermekem mellett végeztem el 1984-ben. Ha újrakezdhetném az életem, akkor is gyógytornász lennék, csodálatos szakmának tartom. Olyan hivatás, amelynek csak pozitív mellékhatásai vannak. Szabadon, önállóan tudunk dolgozni, nem szólnak bele, milyen technikát, módszert használunk. 1973-ban a Pándy Kálmán kórházban kezdtem dolgozni. Dolgoztam a traumatológián, a 2-es belgyógyászat kardiológiai rehabilitációs osztályán, akut intenzív részlegen, helyettesítettem a reumatológián, a neurológián, az 1-es és a 3-as belgyógyászaton, a szülészeten, a sebészeten, az onkológián, egyszóval szinte minden osztályon. A rendszerváltás után lehetővé vált a főiskolát végzetteknek, hogy térítés ellenében posztgraduális képzéseken vegyenek részt. Mindig olyan technikát választottam, ami kapcsolódott az adott munkakörömhöz.
• Amellett, hogy sikeres a szakmájában, a család is fontos szerepet játszik az életében. Fiatalon már három gyermeknek adott életet, miközben még férje más városban tanulmányait végezte.
• Tizenhét éves voltam, mikor a férjemet, Istvánt megismertem, igazi nagy szerelem volt. Most már 38 éves házasok vagyunk. A gyógytornászképző elvégzése után házasodtunk össze, akkor tizenkilenc éves voltam, és húszévesen szültem az első gyermekemet, Áront, majd négy éven belül két kis húgát, Annát és Ágit. Elhatározásunk szerint három gyermeket szerettünk volna, mert mi is és Istvánék is hárman voltak testvérek. Mi öt évig külön éltünk, hetente, kéthetente találkoztunk. Ő egyetemista volt Debrecenben, én középiskolás Gyulán, majd gyógytornászképzős Pesten. Férjemnek diplomája megszerzése után egyéves sorkatonai szolgálatra kellett bevonulnia. Ezek az évek jó próbatételnek számítottak a házasságunkban. Ezt követően természetesen nálunk is jöttek a gyerekneveléssel kapcsolatos problémák. Nincs tökéletes szülő, mi is követtünk el hibákat, mégis úgy érzem, büszkék lehetünk gyermekeinkre, hiszen felnőttként is szeretnek hazajárni, velünk lenni, velünk együtt nyaralni, síelni, nyári estéken együtt sütni, főzni a kertben.
• Máshogy csinálna valamit, ha újra kezdhetné?
Nagyon fiatalon lettem három gyermek édesanyja. Akkoriban alig állt rendelkezésre gyermekneveléssel kapcsolatos szakirodalom. Túlságosan szigorúak voltunk, mert ellensúlyozni akartuk fiatalságunkat. A szigor mellett szeretetünket nem tudtuk kellőképpen éreztetni gyermekeinkkel. Azóta már tudjuk, hogy a gyermek számára legfontosabb a szeretet, amit ráadásul a saját szeretetnyelvén kell éreznie. Minden embernek megvan a saját szeretetnyelve, és ezen a nyelven kell beszélni vele. A szülőnek meg kell tanulnia gyermekei szeretetnyelvét, ez vonatkozik egy párkapcsolatra is és minden más kapcsolatra.
• Tehát az a meglátása és tanácsa, hogy érdemes kicsit később, érettebb fejjel gyermeket vállalni?
• Igen, szerintem 24-25 évesen az ideális. Húszévesen nagyon gyerek még az ember, nekem is szükségem lett volna két-három évre, amíg felhőtlenül tudtam volna élni a fiatal éveimet. De erre nem volt lehetőségem, mert középiskola után a gyógytornászképzőbe kerültem, és annak elvégzése után azonnal munkába kellett állnom. Majd jött a házasság, a három gyerek, a háztartás és később a főiskola.
• És mindemellett közösségi életben is jelentős szerepet visel mint református presbiter.
• Szüleimtől nem kaptam vallásos neveltetést, felnőtt fejjel tértem meg. Középiskolás koromban volt egy barátnőm, akivel sokat vitatkoztam, ő próbált több-kevesebb sikerrel vezetni ezen a téren. Amikor a férjemmel, Istvánnal megismerkedtem, séta közben vele is sokat beszélgettünk Isten létezéséről, ami szintén közelebb vitt Istenhez. Az anyai nagyszüleim baptisták, az apai nagyszüleim katolikusok voltak. Sosem felejtem el, nyaralásaimkor, ahogy a katolikus nagymamám vasárnaponként készült a templomba. Még most is az orromban érzem a kemencében sült finom kalács és a frissen főtt kávé illatát. Ó fogta meg a kezem, s vitt el a templomba. Persze semmit nem értettem, mert latinul ment a liturgia. Ő mesélt nekem Jézus születéséről kukoricamorzsolgatás közben. Az anyai nagyapámmal már házasságban élő anyaként beszélgettem a hit dolgairól. Gyógyulási élményem is volt. Amikor epés panaszaim jelentkeztek, imádkozott értem. Kérdezte tőlem: kislányom, hiszel te Jézus Krisztus feltámadásban? Hiszek nagypapa, válaszoltam. Hát akkor hiszed, hogy meg tud gyógyítani? Hiszem. Akkor imádkozzunk érte. Én még nem voltam erős hitű, és nem tudtam imádkozni. Ő tudott és imádkozott értem. Az akkori kishitűségem miatt egy szégyenletes dolgot csináltam, ugyanis amikor hazamentem, szalonnás rántottát készítettem sok hagymával, és jól belakmároztam. Természetesen nem görcsöltem be! Ez nagyon nagy hatással volt rám, lassan erősödni kezdett a hitem. Férjemmel mind a ketten katolikusnak lettünk keresztelve, katolikus templomban esküdtünk. Mivel fiatal felnőtt korunkban kezdtük gyakorolni hitünket, István baráti körében több református fiatalember volt, így kezdtünk a református templomba járni. Megtetszett a szellemisége, liturgiája. Konfirmáltunk, és gyermekeinket már reformátusnak kereszteltük. Mivel rendszeres templomba járó, úrvacsorával élő egyháztag lettem, felkértek presbiternek.
• Hogy érzi, mit szeretne még elérni, mire vágyik nagyon?
• Minden ember Isten által kapott talentumokkal születik, amivel majd el kell számolnia. A mi feladatunk ezt a talentumot felismerni és az Ő dicsőségére felhasználni. A családi életünkben, kapcsolatainkban, munkavégzésünkben vissza kell tükröződnie ennek a kincsnek. Nem élhetünk egy vasárnapi istenhívő és egy hétköznapi Isten nélküli életet. Ha Isten mellett döntöttem, mert ez egy tudatos döntés, akkor az Ő szolgálatába kell állnom, letenni az életem az Ő kezébe. Amikor a Szentlélek munkálkodik az életünkben és újjászületünk, az egy szerelemhez hasonló érzés, de tökéletesebb, mert nincs mellette félelem, kételkedés, biztosak vagyunk benne, hogy Isten viszonozza szeretetünket, hiszen ő előbb szeretett minket. Azt szeretném, ha ezt mindenki érezhetné, aki nagyon közel áll hozzám. Ezt a csodálatos dolgot szeretném minden családtagomnak, unokáimnak, barátomnak, ismerőseimnek és páciensemnek hitelesen közvetíteni. Amit még szeretnék a hitelességen kívül, amit minden ember kívánhat magának. Márai Sándor szavai jutnak az eszembe: „Ha megöregszem, pincét akarok…” Ez a pince megvan számunkra a valóságban és bővítgetjük, szépítgetjük, ízlelgetjük a hegy levét. Szeretnék a férjemmel együtt szeretetben megöregedni, nézni a már meglévő és az ezután megszületendő unokáink felnövekedését. Énekelni, zongorázni, lovagolni velük. Szóval, látni gyermekeink, unokáink boldogságát. Tudom, hogy a Jóisten meghallgatja kéréseimet.
