Egy éve, 2010. február 25-én avatták fel ünnepélyesen a már lebontott Béke sugárúti házuk előtt dr. Erdődi Lajos egykori gyulai ügyvéd, szociáldemokrata politikus emlékművét. A „nép ügyvédje” kilenc évet töltött szovjet munkatáborokban. Erdődi Levente nyugdíjas élelmiszer-ipari mérnök, dr. Erdődi Lajos fia:
• Apám igazi rehabilitálása a gyulai emlékmű felállításával történt, ami azt bizonyította, hogy negyven évvel halála után sem felejtették el.
• A kommunizmus halálos áldozatainak számát a történészek nyolcvan-száz millióra becsülik, de nincs azonban arra vonatkozó adat, hogy hány embert tettek földönfutóvá, megalázottá, hány család életét tették tönkre. Ami az Ön édesapjával történt, az hogyan hatott az Erdődi család sorsára? Honnan indul emlékeiben ez a történet?
• 1944 májusában születtem harmadik gyermekként Gyulán, tehát két és fél éves voltam, amikor édesapámat 1947 januárjában elvitték, ezért abból az időből nincsenek emlékeim róla. Az első alkalom, amihez az ő nevét tudom kötni 1947 karácsonya. Arra emlékszem, hogy a megterített karácsonyi ünnepi asztalon volt egy üres teríték. Koromnál fogva még nem jutottam el a kérdés megfogalmazásáig, csak hallottam a suttogást az álomról: „hátha karácsonyra hazaengedik”. Láttam, hogy másoknak van édesapjuk, de ha otthon erről feljött a szó, akkor félszavak után abbamaradt a beszélgetés. Ennek az volt az oka, hogy senki sem tudta, hol van az apám, és az adott pillanatban él-e. Később kezdtem gondolkozni azon, hogy miért nincs itt? Az ilyen kérdéseket azonban akkoriban nem volt tanácsos firtatni. Édesanyám a Vöröskeresztnél és a hatóságoknál megpróbált valamit megtudni, eredménytelenül.
• Hogyan folytatódott az élet, miután kereső családapa nélkül maradtak? Miből éltek? Volt egy házuk a Béke sugárúton, akarom mondani a Sztálin úton, mi lett vele?
• A házat 1943-ban vették szüleim, de nem sokáig maradt a tulajdonunkban, mert 1952-ben államosították a háromszobásnál nagyobb lakásokat. Úgy estünk ebbe a kategóriába, hogy egy telekkönyvi számon volt a nagynéném Göndöcs utcai házával a miénk, ezért összevonták őket, hiába lakott bennük két család. Egy részébe a statisztikai hivatalt költöztették, a többiért fizethettük a bérleti díjat. A mai napig nem tudom, hogy miből élhettünk. Ráadásul akkor senkinek nem volt semmije, hajnali négykor kellett beállni a Stéberl-féle húsbolt előtt kígyózó sorba, hogy fél kiló zsírhoz hozzájussunk. Amikor ősszel a sarkadi cukorgyár üzemelt, édesanyám átjárt bérszámfejtőnek, de ez mindössze három hónap volt évente. Egy idő után föl kellett ismernünk, hogy anyám itt Gyulán apám miatt nem kaphat munkát, mert féltek az emberek. Miután úgy tudták, hogy elvitték a Szovjetunióba, mint a rendszer veszedelmes ellenségét, úgy gondolkoztak, hogy „nem alkalmazom, hátha bajom lesz belőle”. Végül felköltöztünk Budapestre, ahol apám egyik húgának volt háromszobás lakása, és tartott attól, hogy elveszik tőle, ha egyedül lakja. Engem azonban – nyilván a könnyebbség kedvéért – visszaküldtek Gyulára a másik nagynénémhez, itt jártam iskolába egészen 1956-ig.
• Ebből az időszakból, 12 éves koráig vannak emlékei Gyuláról?
• A család tehát három részre esett, nővéreimmel és anyámmal évente kétszer találkoztam, karácsonykor és nyáron. A nagynéném férje, Hajdú János, a vízügynél dolgozott mint lakatos, Etelka néni pedig „magánkifőzdét” működtetett, mindössze egy előfizetővel, aki református kántor volt, egy kopasz, nagyon akkurátus ember, mindig pontban 12-kor jött az ebédért. Mint gyermek, jól éreztem magam Gyulán, senki sem mondta, hogy amiben élünk, az egy szörnyű világ, a kor szokása szerint ettől megkíméltek. Ami egy városi gyereknek elérhetetlen álom, nekem ott volt a Népkert, a Kis-Körösből megmaradt mederrel, egy elvarázsolt kert, egy oázis, bejárása fél napos programot jelentett. Ez volt a padlássöprések ideje, a felnőttek szinte egy lassított biológiájú életet éltek, mindenki csendben volt, és várta a csodát, bár senki sem tudta, mitől fognak a dolgok megváltozni. Apámtól továbbra sem jött életjel.
• Mikor hallottak először arról, hogy él, és merre van?
• Sztálin halála után elsőnek a Szovjetunión belül a kényszermunkára elvitteket, többek között a Kárpátaljáról elhurcolt magyarokat engedték haza. Tehát 1953-ban jelentkeztek az első túlélők, valaki írt egy lapot hogy Erdődi Lajos él. Több ilyen, kétkezi munkás ember ákombákom betűivel írt kárpátaljai levél jött akkoriban. Mindnek ugyanaz volt a tartalma: X. Y. vagyok, most jöttem haza a lágerből, ahol egyik társam, dr. Erdődi Lajos megkért, hogy írjam meg erre a címre családjának, hogy él. Ezekből a levelekből azonban sem életkörülményeiről, sem hollétéről nem tudtunk meg semmit. Később apámtól is jöttek ilyenek, ő megszámozta őket. Azt írta pl. anyámnak: ez a 32. levelem, tőled egyet sem kaptam, vagy a nagynénémnek: ez a 42. levelem, tőled kaptam három választ, a feleségemnek írt 24-re egyet sem. A leveleit tehát elküldték, a válaszleveleket viszont nem adták neki oda. Ez is egy kínzási módszer.
• Emlékszik rá, hogy édesapjával milyen körülmények között találkozott?
• 1955-ben történt, rendkívül teátrálisan zajlott, és talán nem is a legszerencsésebben. Megérkeztem Mari néném sashalmi házához, tudtam, hogy itthon van, de nem jöttek ki elém, hanem bent mondták, hogy menj be azon az ajtón, a mögött van az apád, és mutatkozz be neki. Bekopogtam, bementem, ott állt egy öregember egy íróasztal mögött, bemutatkoztam neki, hogy én vagyok Erdődi Levente. Nem volt romantikus, nagyon merev volt az egész helyzet. Leültetett, de hogy mit mondott, arra nem emlékszem. Ő akkor már ötvenhárom éves volt, és kilenc éve nem látott gyereket, nyilván ő sem tudta, mit mondjon.
• A Gulágról hazatértek sorsa itthon sem volt fenékig tejfel, hogyan sikerült édesapjának beilleszkednie a társadalomba, hogyan állt helyre a család egysége?
• Más túlélőktől is hallottam azóta, hogy évekig nem dolgozhattak, és vért izzadtak, amíg munkakönyvet kaptak, apám is nehezen jutott munkához. Először egy távoli rokon segített, egy sportpályát kellett hengereznie. Utána jött 1956 októbere, ekkor gyorsan kiváltotta az ügyvédi engedélyét, mikor azonban a Kádár-rendszer kezdett magához térni, ügyvédi munkaközösségeket szerveztek, ahová őt nem vették be. Megint jött a munkanélküliség, mígnem egy gyulai fiatalember, Csűri Lajos alkalmazta egy autógyár telephelyén, munkajogilag segédmunkásként. 1956-ban Tamás bátyám emigrált Amerikába, bár nem vett részt a harcokban, apám mégis azt mondta neki, hogy menj el, amíg el nem kezdik összeszedni az embereket. Zelma nővérem férjhez ment, mi pedig lakáshoz jutottunk, igaz hármas albérlet volt egy konyhával, fürdőszobával három családnak. Bátyám és nővérem esetében fel sem merült, hogy továbbtanulhatnak, nekem szerencsém volt, mert éppen érettségim évében törölték el a felvételi vizsgákhoz csatolt kérdést a származásról.
• Ha nincs ez a sok szenvedés, akkor egy gyulai polgárcsalád életét élhették volna. Hogyan tudná megfogalmazni, milyen család lettek ehhez képest?
• Nem voltunk család a szó igazi értelmében, bár mindvégig egy családnak tekintettük magunkat, ennek a tartalma az események miatt nem bontakozhatott ki. Szakaszok voltak, események, történések, amelyekre nem nagyon volt ráhatásunk. A Gulágról nem esett szó a családban, sőt apám anyámnak sem mondott róla semmit, legfeljebb elejtett megjegyzések voltak. Nekem is csak utólag kerültek a kezembe dokumentumok róla. Édesapám zárkózott ember lett, de nem azért, mert megtörték, hanem a némasági fogadalma miatt. Bevallom, nem szerettük emiatt, haragudtunk rá, hogy semmit nem mond el nekünk, most már tudom, hogy ezzel védett bennünket és magát is.
• Rehabilitálták az édesapját?
• Igen, bár az a véleményem, hogy az igazi rehabilitáció a gyulai emlékmű felállításával történt meg. Apám 1970-ben halt meg, és minden esély megvolt arra, hogy a családon kívül senki sem fog emlékezni rá. Mindannyiunknak, a családunknak, a barátainknak nagy öröm volt ez az esemény, ami azt bizonyította, hogy negyven évvel a halála után nem felejtették el Gyulán. Nagy dolog, hogy van a városnak egy olyan gondolkodó rétege, amely ezt fontosnak tartotta, hálásak vagyunk érte.
