Különleges koncerttel zárta az évet a Gyulai Várszínház. A kamarateremben az ír, kelta és a magyar dallamokat ízlésesen ötvöző Lighthouse (Világítótorony) Music zenekar adott koncertet két vendéggel – a szaxofonspecialista Grencsó Istvánnal és az Indiában is tanult hegedűművész Lantos Zoltánnal kiegészülve.
Úgyhogy tudtuk, mire számíthatunk. A lúdbőrzés nem is váratott magára sokáig. Egy ezeréves ír himnusszal kezdtek, amelyben felcsendült egy ősi örmény dallam és hangszer, a duduk. Brátán Vera énekesnő hol az ősi ír geal nyelven, hol angolul, hol magyarul, néha héberül adta elő orgánumának páratlan előadását. A két ütőhangszeres jól kiegészülve csörgött és kattogott, a ritmusokon kívül Kelemen Gábor finoman hatásnövelő zajok színezeteit is adva a produkcióhoz.
A koncert első részében a zenekar első, Hajnalhasadás című lemezéről hallhattunk dalokat. Aki nem ismerte a zenekar munkásságát, azt még több kellemes meglepetés várta. Banos Gergely basszusgitáros sem maradt az egyébként szükséges és igényes alapok játszásánál, hanem hathúros, érintőnélküli hangszerével az érzések széles skáláját öntötte dallamokba, fődallamokat létrehozva, időnként az ének melódiáit is jócskán erősítve. Gulyás Péter gitáros – hangszerének hangerejét tekintve, szürke eminenciásként, a háttérből – szakértő módon és érzéssel fogta össze, moderálta a nem mindennapi dalokat előadó virtuózokat.
Mády Kálmán udun játszott ritmusaira az A csitári hegyek alatt és a Kis kece lányom kezdetű népdalok méltó ajándékkal szolgáltak a zenei ínyenceknek, ahogyan A szól a kakas már 13. századi virágének zsidó dallamai is.
Az előadás második felét katolikus magyar énekek és betlehemes dalok átirata képezte. Lantos Zoltán hegedűjátéka is sokat színesített a koncerten, effektezett hangszerén a tért és időt, dimenziókat átívelve szinte minden hangszer hangját hallottuk. Grencsó Istvánnal való szívhez szóló, professzionális hangszerpárbajai a végletekig emelték a katarzist. További különlegességként egy akusztikus ritmushangszereken előadott „gépi kóddal” kísért Megkötöm lovamat, valamint egy vérpezsdítő csángó flamenco, majd a 7/8-adban felcsendülő saját daluk is megszólalt, a kis létszámú közönség ellenére annál hangosabb és megszűnni nem akaró tapsok előtt.
Visszahívás után Jézus monogramjáról szóló dallal zártak, aminek végére mindenkinek maracas, shaker és mindenféle hangzású csörgőféle jutott a kezébe, és lassan minden hangszert felcserélve együtt zizegett és susogott a zenekar, hogy mint a hóesésben száguldó szán, elhalkulva távolodjon el a sötétbe…
Kétségkívül hatásos epilógus lett volna, de nem hagytuk magunkat ilyen könnyen elengedni, tovább tapsoltunk, amit egy újabb dallal honoráltak. Telhetetlenségünk miatt már nem sokáig fájdíthattuk kezünket a tapssal, mert harmadjára már nem jöttek vissza, bármennyire is szerettük volna.
A koncertre a belépődíj egy szabadon felajánlott összeg volt, amellyel az új Steinway zongora megvásárlását támogathatta a közönség.
