Papp László építészmérnök: Arra kerestem a választ, hogyan lehet alkalmazkodni a gyorsan változó világhoz azonosságtudatunk megőrzése mellett. Hogyan lehet megóvni azt a magas környezeti-társadalmi minőséget, amelyet a város történelme során már elért úgy, hogy a változásra való készséget is megtartsuk.
• A múltkor egy műholdas fotón együtt kerestük meg azt a kis arad-hegyaljai présházat, amely egykor az Önök birtokában volt. Oda való a család?
– Csak anyai nagyanyám való Szentannára, nekik volt ott a hegyoldalban szőlőjük és egy kolnájuk, ahogy ott a félig nyaraló, félig présház épületeket nevezik. Ha nem jön a kommunizmus, akkor most is a család tulajdonában van az a kis szőlőbirtok présházzal. Édesanyám régi gyulai németvárosi iparos-tisztviselő családból származik, édesapám pedig mindszenti, ő akkor került ide, amikor a háború után a folyammérnöki hivatalokat összevonták, és ez érintette a hódmezővásárhelyi intézményt is. Én már itt születtem Gyulán.
• Ezek szerint a műszaki érdeklődés családi eredetű dolog, vagy később, más hatásra fordult ebbe az irányba?
• Én minden akartam lenni, csak építész nem, matematika–fizika szakra jártam a gimnáziumban és a fizikusi pálya meg a festészet vonzott, de úgy éreztem, hogy egyikhez sincs elég tehetségem, maradt tehát a vízügyi szakma. A Műegyetemen elsőéves vízépítő mérnök koromban a bevezetés az építészetbe című tárgyat Pogány Frigyes professzor tartotta, őt hallgatva jöttem rá, hogy nekem ezt kell csinálnom. Az építészet ezek után egy életre szóló szerelem maradt. Pogány Frigyes meghatározó személyiség volt, én a mai napig is úgy gondolkodom az építészetről, ahogyan ő, a városépítésről pedig úgy, mint későbbi mestereim: Vidor Ferenc és Meggyesi Tamás.
• Az építészet iránt érzett vonzalma ellenére egy időre elhagyta a pályát, mi volt a hozadéka a környezetvédelmi közigazgatásban eltöltött éveknek?
• A rendszerváltozás utáni első évtized mindenképpen egyedinek mondható, a fellazult állapotú társadalomban sok mindent újra kellett fogalmazni, a környezetvédelmi közigazgatás is akkor formálódott. A Körös-vidéki Környezetvédelmi Felügyelőségen olyan feladatokat, lehetőségeket kaptunk, amelyek révén államtitkárokkal, miniszterekkel, főosztályvezetőkkel kellett napi kapcsolatban lenni. Ebben a környezetben széles látókörű emberekkel találkozhattam, és kiváló tárgyalási rutint szerezhettem, amiből később, mint településtervező, nagyon sokat profitáltam. Az építészi pályára való visszatérésemet végül a Horn-kormány tisztogatási hullámának köszönhetem, azóta tervezéssel foglalkozom.
• Nem lehetett könnyű újra- kezdeni a tervező szakmát.
• Nagy szerencsém volt, mert az akkori főnököm rögtön önálló feladatot adott, fél év után már a megyei kórház fertőző osztályának épületét tervezhettem. Aztán jött egy nagyon érdekes munka a gyopárosfürdői fizikoterápia épülete medencetérrel, legkedvesebb épületem azonban a gyomaendrődi fedett fürdő.
• Az Ön kedvenc témája az urbanisztika, vagyis a várostervezés. A „Gyula az alföldi kisváros” címmel nemrégen megjelent könyve is ebből a szemszögből gondolja át városunk helyzetét. Mi késztette arra, hogy papírra vesse, és közzétegye ide vágó gondolatait?
• Egy tíz évvel ezelőtt megjelent, Urbanisztika 2000 című könyv adott olyan szellemi inspirációt, amelynek nem tudtam ellenállni. Előbb csak az asztalfióknak kezdtem jegyzeteket írni, ezekből később egybefüggő szövegek lettek, végül a Gyulai Alkotókör ajánlotta fel, hogy kiadja, ha sajtó alá rendezem őket. A várostervezés nagy változásokon ment át a világban, ami többek között az ilyen kisvárosok számára lehetőségeket nyit egyedi és hiteles helyi megoldások megfogalmazására. Ezért arra kerestem a választ, hogyan lehet alkalmazkodni a gyorsan változó világhoz azonosságtudatunk megőrzése mellett. Hogyan lehet megóvni azt a magas környezeti-társadalmi minőséget, amelyet a város történelme során már elért úgy, hogy a változásra való készséget is megtartsuk. Írásomat szülővárosom polgárainak szántam abban a reményben, hogy felkeltem érdeklődésüket a város építészeti jövőjének alakítása iránt.
• Gyulán, talán a hasonló városokhoz képest több szó esik a város jövőjéről, arculatáról, hangulatának megőrzéséről, szellemiségéről. Ennek bizonyára megvannak a sajátos okai.
• Trianon és a megyeszékhely elvesztése két nagy sokk volt a város számára, erről már sokan nyilatkoztak, de annyit még hozzátennék, hogy nekünk azért nagyon értékes hagyományaink vannak. Gyula már akkor város volt, amikor Amerikáról nem is tudtak. Aki nem hiszi, az menjen ki Törökzugba, és nézze meg, hogy milyen gótikus meg román stílusú épületek voltak itt a középkorban. Éppen ezért érdemes lenne gondolkozni azon, hogyan lehetne megjeleníteni ezeket az egykori templomokat, ha úgy tetszik egy lézer hologrammal, amit az éjszakai órákban lehetne látni, esetleg nagyon finom acélhálóval érzékeltetni méretüket és alakjukat. Azt, hogy város vagyunk, nekünk nem kell bizonyítanunk. Inkább arról kellene beszélnünk, hogy milyen várost szeretnénk. Olyan örökségünk van, amelyet nem használunk ki. Ez a vidék többnyire szegény volt, mégis ebben a közegben elsőrendű urbanisztikai minőséget hoztak létre a történelemben a generációk egymásra hagyományozott rétegei. Nem érzem teljesen reménytelennek ennek folytatását, annyira nem szakadt meg ez a folyamatosság.
• Mégis, hogyan lehetne elindulni azon az úton, amely egy nem fogyó, hanem gyarapodó, erős identitású, fizikailag is magas minőséget képviselő város felé vezet?
• A probléma gyökerét én abban látom, hogy bizonytalan volt a mindenkori városvezetés identitása, nem mertek azokra a tradíciókra és arra a hagyományos gyulai öntudatra alapozni, amire lehetne. Csak egy perspektivikusan gondolkodó városvezetés képes megfogalmazni egy jó elképzelést, és megvalósításához megteremteni a szellemi, intellektuális kapacitást. Ha ez összejön, akkor van város, mert a város fizikai megjelenése, építészeti arculata csak ennek a következménye. Építészeti minőséggel ugyanis nem lehet városi minőséget generálni, mert a városi lét egy alapvetően kultúrához kötődő valami.
• Gyula nagyon sok turistaként itt megforduló embernek tetszik, sokan mondják, hogy jó lenne itt lakni, mégis fogy a város lakossága. Nincs megfelelő színvonalú munkalehetőség?
• Például a távmunkába be lehetne kapcsolódni, és akkor a magas minőségű munka végzéséhez nem kellene a fővárosba költözni. Gyulának kedvező, áttekinthető méretei vannak, és vonzó, jó minőségű környezete, amit a piszkos, zsúfolt és udvariatlan Budapest nem tud nyújtani. Nem tartottam jónak az elmúlt nyolc év városfejlesztési irányát, de azt el kell ismernem, hogy a város tiszta és virágos. Talán egy kicsit szerényebb megjelenéssel, de a külső városrészekre is kiterjedő ápoltsággal többet lehetne elérni. A régebbi Gyula vonzereje éppen az általános ápoltság volt, nemcsak a belvárost emelték ki. Mindez növelhetné a város szívóerejét, én látok ebben fantáziát. És még valami: nagyon meg kellene szívlelni, amire Gerhard Stengel úr hívta fel a figyelmet két évvel ezelőtt, éppen a Gyulai Hírlap hasábjain. Hiába a fürdő, a vonzó külső, a gyulai polgárok normaszegő életvitele sokat ronthat rajta. A vasárnapi fűnyírók és fűrészelők, az éjjel-nappal vonyító, gondozatlanul tartott kutyák, a hangos bulizások, a nyílt téri égetések nagyban rontják az életminőséget.
• Ezek a jelenségek megmérgezik napjainkat, többnyire tenni sem tudunk ellenük, ilyenkor az ember megpróbálja elfoglalni magát valamivel, ami leköti a figyelmét.
• Én sokat olvasok, nekem ez létfeltétel, televízió nincs a lakásban tizenhárom éve, de a könyveket nagyon nehezen nélkülözném. Kedves íróm Márai Sándor. Simonyi Imre személyes ismerősöm volt, azt hiszem, tőle ragadt rám ez a vonzalom. Rajzolni, festeni is szoktam, valaha úgy gondoltam, hogy vízépítő mérnök leszek, abból meg tudok élni, és majd festek, az meg az életem lesz. Ez az elképzelés teljesen felborult, de számomra az építészet nagyon tág dolog, a tipográfiától a regionális tervezésig tart. Egy nagy széles ívű spektrum, de ez nem ritka dolog, mert az építészek egy jó része fest, rajzol és fotózik.
