Kiss László 1976-ban született Gyulán, háromkötetes író, az Erkel Ferenc Gimnázium magyar–történelem szakos tanára, a Bárka folyóirat szerkesztője.
• A térképnek, háttal címmel most jelent meg a harmadik kötete, a Gyulai Hírlap-könyvek sorozatban. Kizárólag az újságban publikált kis írások szerepelnek benne, vagy szélesebb körből merített?
• Az írások zömmel a Gyulai Hírlapban láttak napvilágot, de válogattam hozzá még innen-onnan. A kötetkiadás ötlete lehetőséget adott arra, hogy a nyelvi karakterüket, megszólalásmódjukat illetően hasonló kis műveket azonos témák szerint, ciklusokba tagolva szerkesszem egybe. Az első például Gyulához köthető írásokat tartalmaz, majd a sport, a futball, az állatok, a horgászélmények, a Kárpát-medencei utazások és a nagyszülői ház, a szűkebb értelemben vett családtörténet köré csoportosítottam ezeket a képeket, eseményeket, arcokat, karaktereket felvillantó kis „sarkokat”.
• Gyulai családból származik, írásainak témaválasztása is arról árulkodik, hogy a városhoz érzelmileg szoros szálakkal kötődik. Mennyiben vezérelte ez abban, hogy mint felnőtt ember ide visszakerült?
• Tulajdonképpen el sem mentem, a szegedi egyetemi éveket ugyanis nem éltem meg elkerülésként. Amikor pénteken nem tudtam haza- jönni, szinte szenvedtem, mert hiányzott a város közelsége, meg minden, amit a szórakozóhelyek, a barátok jelentettek. Ettől kezdve fokozatosan kezdtem az életemet úgy építeni, hogy ide kötődjem, és amióta írok, azóta gyulaiként Gyuláról írok, akkor is, ha egy olaszországi sítúráról van szó. A gyulai téma az újságnál is kikötés volt. A főszerkesztő úr arra kért, hogy bármilyen, a városhoz kapcsolódó eseményről, élményemről az én szűrőmön áteresztve írjak. Mondhatnám azt, hogy a gyulaiság csupán kiindulópont, és hogy az az irodalmi mű, amely kizárólag egyetlen helyhez kötődik, nem túl értékes, mert egy rendes irodalmi szövegnek univerzális üzenettel kell bírnia. Én mégis úgy gondolom, hogy az univerzális üzenet és a gyulaiság ez esetben fej fej mellett halad.
• Egyszer úgy nyilatkozott, hogy az asszociációs prózatechnika híve. A másfajta szövegekhez szokott olvasó úgy érezheti, hogy a kissé csapongó gondolatok és a befejezetlen mondatok között nincs logikai kapcsolat. Mit kell tudnia erről a mai irodalmi stílusok között kevésbé járatos irodalomszerető embereknek?
• Az én agyamban megvan ennek a logikának a rendje. Úgy állítják be, mintha ellenkeznék a racionálisnak mondott logikai struktúrával, pedig nem mond ellent neki, nem megy szembe vele, csupán az igazság, avagy az említett „üzenet” megközelítésének egy másfajta útját választja. Nagy kihívás így írni, mert úgy teremt meg egy hitelesen megszólaló világot, hogy az olvasó átengedi magát az egyes motívumokból, jelenetekből következő gondolattársítá-soknak. Az asszociáció nagyon képlékeny dolog, főleg, hogy egy szabadjára engedett gondolatfolyamból hitelesnek felmutatott történetsort kell kihozni. Ezért is szeretem ezt az írástechnikát alkalmazni, igaz, mostanában kicsit leálltam vele, mert nagyobb formákban, erősebb történetpillérekben gondolkodom.
• Sok, egyébként szépirodalmat kedvelő embertől hallottam, hogy nem olvas kortárs szépprózát, nem kelti fel az érdeklődését, leteszi a harmadik oldal után. Mi lehet ennek az oka?
• Ez többségi vélemény?
• Nem tudom, de elég gyakori megnyilvánulás.
• Régóta hangoztatott nézet, hogy „manapság” keveset olvasnak. Amióta irodalommal foglalkozom, vagy akárhány felolvasóesten részt veszek, azt látom, hogy jönnek az érdeklődők. Vagy azt, hogy a könyvhéten szívesen állnak meg a standok előtt, nézegetik, belelapoznak, szagolgatják a könyveket. Mindez ellentétben áll azzal a felületes kijelentéssel, hogy nem olvasnak, nem érdeklődnek az emberek. Akik olvasó értelmiségiként tesznek félre könyveket, bizonyára rosszul választottak, mert a kortárs magyar irodalom kínálata nagyon gazdag. Bárki, aki jót akar olvasni, ami mond valamit a számára, amiben olyan világlátást, szemléletet kap, ami érdekelheti, megtalálhatja az ízlésének megfelelőt a mai felhozatalban, még az olvasmányos, nagyobb lélegzetvételű regényt is, amelyet hiányolni szoktak. Azt sem mondhatom, hogy a kortárs irodalom nehéz, mert van benne, ami szinte súlytalanul könnyű, de azt sem hogy veretes, archaikus, karót nyelt valami, mert rengeteg játékos, ötletes, humoros írás is születik, aminek – látszólagos könnyedsége dacára – van bölcselete.
• Kik látogatják manapság az író-olvasó találkozókat?
• Gyulán az ilyen jellegű rendezvények elsősorban a könyvtárhoz kötődnek, ahol főként az Arany János Művelődési Egyesület tagjai jelentenek elképesztően jó közönséget: hangulatos esteket tudnak rendezni. Szegeden nagyobb mennyiségben lehet számítani egyetemistákra, s ha az ember tanárként is működik, számolhat volt tanítványaival. Pesten viszont egy Bárka-estre három-négy napos munkámba került harmincfős közönséget összehozni úgy, hogy kiküldtem vagy nyolcvan-kilencven meghívót. Ha egy könyvbemutatót magam elé képzelek, akkor a közönség egy rétegét értelmiségiek adják, tehát azok, akik nem „csupán” olvasnak és televíziót néznek, hanem valamilyen látható-hallható formában gondolkodnak is erről, aztán azok, akik ismerik a szerzőt, a harmadik csoport pedig lehet bárki, aki érdeklődik, olvas, kíváncsi.
• Magyart és történelmet tanít a gimnáziumban, emellett erőteljes írói tevékenységet is folytat – meg lehet egy fenékkel ülni ezt a két lovat? Tanítványai hogyan reflektálnak írásaira, hiszen nem mindig az jön belőlük vissza, amit tanítania kell például a szórendet illetően? Nem zavarja őket ez a kettősség?
• Az első nehéz kérdés, mert a „tanáros lovat” állandóan meg kell ülnöm, és ez nem is baj, de az is igaz, hogy a tanárkodás, amit egyébként talán a legjobban szeretek csinálni, nem az írástól veszi el az időt, hanem az olvasástól. Küszködöm ezzel a problémával, mert nemcsak íróként, hanem a Bárka folyóirat szerkesztőjeként is dolgozom. Annyiban szerencsém van, hogy magyar–történelem szakosként kötelességem, hogy az anyanyelvvel, az irodalmi művek friss értelmezésével foglalkozzam. Gyakran viszek be órára kortárs magyar irodalmat, igyekszem megszerettetni az olvasást, elhitetni velük, hogy megéri könyveket olvasni. A klasszikusokat, kötelező voltuknál fogva, gyakran távolságtartással kezelik a diákok, ezért ha olyan szövegeket kínálok nekik, amelyek felé könnyebben nyitnak, a klasszikusokat is érdeklődőn veszik kézbe. Nagyon sokat tudok profitálni íróként, szerkesztőként a középiskolai munkából, és ez fordítva is igaz. A tanári munkát életformaként élem meg. Hogyan viszonyulnak diákjaim írói stílusomhoz? Alakítják ők a saját nyelvüket tőlem függetlenül, a közösségi oldalakon, az internetes kommunikációban, amelyben egészen hajmeresztő formulák vannak, szóval ahhoz képest egy-egy radikális, antiakadémikus helyesírási gesztus szinte semmit sem számít. Közben meg tanulják Arany Jánost és a többieket, mert ellenkező esetben nem is volna mitől különbözniük.
• Olvastam Önről egy olyan véleményt, hogy „Kisst világ- életében a kis dolgok érdekelték”. Ezt úgy kell érteni, hogy nem a nagypolitika, nem a városi közélet foglalkoztatja?
• A „kis dolgok” nagyon pontos megfogalmazás, engem valóban ezek foglalkoztatnak: a kisember, a kisváros, a kis történetek. A családnevem is kis híján erre predesztinál, de ez nem jelenti azt, hogy ne érdekelne a nagy- vagy akármilyen politika. Most írom az első olyan szövegemet, amelyben valamilyen módon megjelenik a politizálás, az egyik szereplő monológjában. Máskülönben természetesen érdekel és foglalkoztat, de hogy melyik párt hány százalékkal nyeri meg a választást, eltörpül amellett, hogy – példának okáért – nem él már a nagymamám. Az Árnyas utcai udvar, az ottani szerszámok, a gyermekkori horgászcuccom, vagy ahogyan apával kereket cserélünk – így kell érteni ezeket az apró történeteket, amelyekből felépül az életünk. És ez független attól, hogy épp ki van hatalmon.
