Kíváncsi voltam, milyen közönség fogadja Szilágyi Andrást első önálló gyulai estje alkalmával. Az 1954-ben született, Békéscsabán élő „költő, művészeti író, filozófus”, máshonnan nézve: „művészetfilozófus” két könyvvel is előrukkolt idén, egy művészeti tanulmányokat, portrékat, esszéket tartalmazó gyűjteménnyel (Képhántás), valamint negyedik verseskötetével (Agancsos kóbor állat) – volt miről beszélni.
Az Arany János Társaság szép számú érdeklődőt vonzó, mégis végig bensőséges hangulatú rendezvényén a Mogyoróssy János Városi Könyvtár nemrég leköszönt direktora, Krasznahorkai Géza faggatja a vendéget, s mindjárt az elején, Szilágyi András bemutatása után terminológiai gatyába rázásra kerül sor. Kiderül, a művészetfilozófus voltaképpen az esztéta fogalmával írható le, ahogy a művészeti író sem kritikus – az előbbi, mármint a művészeti író, ha jól értem, tágabb egek alatt mozog, szabadabban és személyesebben nyúlhat választott témájához, de mindenekelőtt, ellentétben az utóbbival, nem a pillanatnak ír, horribile dictu, az örökkévalóságnak alkot. Rasa lett a tabula, rasább, mint előtte volt, folytatódhat, máshonnan nézve: kezdődhet a beszélgetés.
Szilágyi András gépészmérnöknek tanult, diplomája megszerzése után azonban kulturális menedzser és filozófia szakon is végzett; jogos a kérdés, mi visz rá egy matematikai érdeklődésű karaktert, hogy művészettel, művészetelméletekkel, és nagyon nem utolsósorban költészettel foglalkozzék. Éppen ez, érkezik az adekvát válasz, a génjeiben motoszkáló, ismeretlen eredetű alap-motiváción túl a matematika pontossága és fegyelme, a tisztázás szándéka – ez korszerű elméletekre hivatkozó esszéisztikus munkáiban és fogalmi lírájának nyelvében, képalkotási technikájában egyaránt megfigyelhető. Ahogy ezután nagy mesteréről és mentoráról, a később Kossuth-díjjal kitüntetett Schéner Mihályról kezd beszélni, azt érzem, életpályát kapunk, az 1998-as első kötettől a mostig, de nem, marad a fesztelen mesélés – a meghatározó, tizenhárom évnyi közös munkáról, egyszersmind a függetlenségre törekvésről. A függetlenség, mint esztétikum programja két problémát is fölvet. Egyfelől egyértelművé teszi a fiatal szerző kétségeit a nyolcvanas évek végén a továbblépést illetően, másfelől a rendszerváltás utáni zavaros időket érinti. A megkönnyebbült első években ugyanis, Szilágyi András megfogalmazása szerint, „képáramlat zúdult a közönségre”, ami óhatatlanul „minőségi romláshoz” vezetett – a válság természete világos: mik lehetnek a művészi szabadság és autonómia határai, veszít-e erejéből, hitelességéből a korábban sajátnak tudott esztétika, mikortól, milyen teljesítmény függvényében nevezhető „művésznek” egy alkotó. Az ország, mint az ezer – vagy még több – művészé. A diskurzus talán legizgalmasabb és a későbbiekben is sokszor fölemlegetett témájához érkezünk el, a korszellem szerint hitelesnek elgondolt műveket magukban foglaló kánonok és a „békéstájiság” talán mégiscsak létező ellentétéhez. Hogy óvatosak legyünk az aktuális „trend” elfogadásával, az átgondolatlan alkalmazkodással, hiszen a tökéletesre dolgozott műalkotás, meglehet, a maga korában nem kapja meg a megérdemelt figyelmet, évekkel később megkerülhetetlen kulturális kinccsé válhat – eleve az, hogy tisztaságával, a forma hitelességével, mint művészi tárgy ellenáll a múló divatoknak.
Szilágyi András egyetemen tanított, ez érződik a retorikáján, fegyelmezetten, gazdag nyelven beszél, és Krasznahorkai Géza is elemében van, igazi beszélgetőtárs. Már az elején közli, hogy régi barátság az övék, és ez a közvetlenség az est egyik legszimpatikusabb jellemzője: mintha egy laza, tornácos borozásba hallgatnánk bele, úgy pörögnek a történetek és az oda-visszautalások. Ezek működnek akkor is, amikor a Képhántás kapcsán a maguk korában a képzőművészet új útjait kereső alkotókról esik szó, a szarvasi születésű Ruzicskay György említése után idehaza kötünk ki: Kohán György, majd a talán a hiperrealizmus stíljében fogant festményeivel szociográfiai erőt fölmutató Székelyhidi Attila a soros. Kohán valósággal főszereplője az estnek, ami leginkább újbóli fölfedezésének, budapesti és brüsszeli „bemutatkozásának”, valamint gyulai állandó kiállítása felfrissítésének köszönhető. Ismét fogalmak jelentkeznek, ad tisztázandum – az elméletíró Szilágyi András kuboexpresszionistaként írja le a nehéz sorsú festőt, akit Krasznahorkai Géza, mintegy jellegzetesen viharsarki álláspontot képviselve, expresszív realistának nevez. Amiben megegyeznek: nézni a képeit, metafizikai tapasztalat.
S a végén a poéta, a vállaltan „alanyi költő”. Nem sorolják a köteteteket, nincs már idő, hogy alaposan alámerüljenek a művészetfilozófus verseinek különös világába, arra azonban igen, hogy Szilágyi András ízelítőt adjon szövegeiből. Az Agancsos kóbor állat nem egy verse elhangzik; magam hiányolom a Cseh Tamás emlékére írott Túlvilág csöndjében címűt. S annak is azt a szép sorát. Hogy „a szabadság gyötrelem.”
