Nagy élmény volt újra hallani a kilencvenes évek elején városunkba került, frissen felújított, most 100 éves Steinway zongorát, amin november 28-án a Várszínház kamaratermében felavatásként Vukán György Erkel- és Chopin-díjas zongoraművész-zeneszerző is játszott. Az Erkel év kapcsán márciusban is itt járó sokoldalú zeneművész, tanár, fogorvos és feltaláló írt már misét II. János Pál pápának, több mint 140 filmnek szerezte zenéjét (legtöbb, amit Magyarországon írtak – köztük a Linda-sorozat, Az ötödik pecsét, a Gyula vitéz télen-nyáron és a Szomszédok teleregény), komponált három balettot, operát, szimfonikus műveket, versenyműveket, kamaraműveket, megírt több mint 80 dalt, 150 zsoltárt, misét, de fogászati világszabadalmat is kreált. Hatvan éve van a zenepályán, ötvenet fogászati rendelőben is eltöltött, 1971-től a Központi Sztomatológiai Intézet osztályvezető főorvosaként. Lenyűgöző virtuóz, Európa egyik legsokoldalúbb zenésze, ki tizenöt évig tanított a dzsessz-tanszakon is.
• Abból, hogy idén többször is ide utazott, jól látszik, hogy fontos önnek Erkel ügye. Talán nem gondolom rosszul, ha úgy látom, hogy ezzel a zene ügyét, a közlés ügyét, a tehetséges közlését, a minőségi tartalom- és az őszinte önkifejezés ügyét is hangsúlyozza.
• Ez volna a szándékom, ha már ide utaztam. Ha már van egy jó zongora, s alkalma van az embernek adni valamit a közönségnek. De ha máshova megyek, akkor máshol ez a szándék, mert részemről ez egy véresen komoly dolog. Mert minden egyes koncerten „meghal” az ember. S ezek nem nagy szavak, mert ez így van. Teljesen át kell adnia magát az embernek, pláne rögtönzéskor, mert akkor fejezi ki magát leginkább. Azért megyek a színpadra, hogy magamat kifejezzem. S ez akkor sikerül leginkább, ha saját szerzeményt játszom, mert magamnál jobban senkivel nem tudok azonosulni.
• Azt szokta mondani, hogy a művészek manapság nem feltétlenül a jó irányt találják meg közléseik során. Formát akarnak bontani, miközben azt még talán nem is ismerik, elfeledkezve az átadás lényegéről. Harsánysággal próbálják felhívni magukra a figyelmet, mintha a jól végzett, tartalmas munkával nem lehetne. Vagy nem lehet?
• Nem lehet kikerülni, de rossz róla beszélni. Ha valakit beíratnak a zeneművészetire, megtanulja a darabot, s koncerten eljátssza, az fontos, de nem sokra elég. Mert ha valaki napi nyolc órát gyakorol, már nagy a veszélye, hogy a végén el fogja játszani. Csak minek? Vannak nagynevű zongoristák, akiket ha azzal küldenek ki a színpadra, hogy játszanak bármit, tele van a nadrágjuk, mert lehet, hogy fél évig begyakorolnak egy darabot, de improvizálni képtelenek. Mert a zenéhez, a játékhoz szív kell, meghalás kell, pláne, ha saját szerzeményét adja elő az ember.
• Ebből születik évszázadonként négy-öt?
• Végeredményben ennyi. Mert ahhoz, hogy ez megvalósuljon, sokféle képesség kell, mint mindenhez. De ez se elég: jó arányban kell lenni az adottságoknak. Nem szabad túl okosnak lenni, de butának sem szabad lenni. Aki eléggé laza, aki oda tudja tenni magát, aki át tudja adni az üzenetet, van olyan kisugárzása - ez mind együtt, jó arányban. Na ezt adja meg kevésnek a jóisten. Mert a „tudományos művészetnek”, egyik fele az okosság, és csak a másik fele az érzelem. Amikor látom, hogy a közönségnek folyik a könnye, és azt sem tudja, hol van, biztosan tudom, hogy nem egy „tudományos” előadást hall, mert működésbe lép a csodálat, a katarzis, a hála.
• Ugyanígy van saját szerzemény terén?
• Amikor zenét írok, mintha nem is én írnám. Ha leütök két hangot, abban már benne van a folytatás. Ha az ember megtanul ellazulni, s egyfajta nyugalom és nyitottság uralkodik el rajta, akkor tud alkotni. Persze tudni kell játszani, de aki okoskodik, az előbb-utóbb elakad. Vannak okos zeneszerzők, akiket amellett, hogy tisztelek, csak néha felejtem el a tudatosságát. Tudni kell, hogy a zongora nyolcvannégy billentyűjéből épp melyiket kell leütni, mint ahogy azt is tudni kell, hogy amikor bejön a beteg, ezer dologból meg tudjam mondani neki azt a hármat, amire neki szüksége van a megnyugvásához. Régen az orvosláshoz végtelen empátia volt szükséges, ma meg már nagy részét elvégzik a gépek, az orvosoknak pedig a pénzről szól. Pedig orvoslás ugyanúgy hivatás, mint a művészet vagy a tanítás; vagyis szeretni kell, másképp nem megy.
• Önre mindig rácsodálkoznak, amiért ezen a két - egymástól látszólag nagyon különböző – területen áll, méghozzá mindegyiken szilárdan.
• Itt voltam márciusban, utána 46 év – egyetemmel együtt 51 év – után közölték, hogy csökkentik a fizetésem, mert hogy kevés pontot értem el, így tavasszal abbahagytam. Mert amit a rendelőben teljesítek, az után pontot kapok, amit én nem számoltam sosem, nem is érdekelt. Nekem az volt a fontos, hogy azokat a betegeket, akik hozzám fordultak - vagy küldtek -, maradék nélkül ellássam. Amennyi beteg jött, annyi pontért. Az utcáról nem tudok bevinni embereket! Ezzel persze arra ösztökéltek volna, hogy maszek betegeket vigyek, mert attól lenne több a pontszám, de én életemben nem fogadtam el ezért egy fillért sem, én magánrendelőt sosem vittem. Ezért én kikértem magamnak ezt az egészet, és abbahagytam. Fontos volt két lábon állni, hogy az ember ne váljon árucikké, amivé a mai világ általában kényszerítené. Fantasztikus szükségem volt arra a tudatra, hogy nem vagyok kiszolgáltatott. Ma már biztonságban vagyok a zenei pályán, ahhoz, hogy szabadon csinálhassam, ami tetszik, de sokáig bizony szükség volt a „polgári” hivatásra. Orvosként nagyon megtanultam, hogy az életet nem ismerhetjük meg teljességében. Ezért jó, ha kellő szerénységgel tudjuk megélni.
• Ezért is alapította meg a Creative Art díjat? Ugyanis ezt az elismerést kétévente kaphatja meg az a zeneszerző, aki a zsűri szerint a világon a legjobb darabot írja mindössze három-négy hangból. Jól fülön fogva a világ kreatív művészeit.
• Köszönöm szépen, így érzem én is. Először halálom után akartam, de aztán úgy írtam meg a végrendeletemet, hogy még én is lássak díjazottat. Azt találtam ki, hogy mindent el kell adni, betenni a bankba és hagyni, hogy kamatozzon. Úgy döntöttem, hogy a felét a Máltai Szeretetszolgálaton keresztül a szegényeknek, elesetteknek juttatom el, a másik részét pedig erre a zenei díjra fordítom. Próbáltam olyan díjat létrehozni, amely valóban értéket képvisel. A cél az volt, hogy felhívjam vele a figyelmet a kreativitás szükségességére, a rögtönzés fontosságára. Tavaly Párizsban 12 UNESCO nagykövetnek kellett játszanom, akik hallottak a díjról, s mondták, hogy „akkor talán magának is adunk három hangot…” De én már megcsináltam, igaz, én se olyan sokat. És hát végük volt, mert ilyen díj, ilyen kihívás ma egyáltalán nincs.
• Jó szűrés is egyben.
• Én 27 éve érlelem magamban, hogy mi legyen ennek a dolognak a tétje. Itt fülön van kapva, nincs duma, itt már nem számít az, hogy előző nap mennyit gyakorol, mert az egész élete, tudása benne lesz. Ha akarja, ha nem. Nem azt az évszázadonként megszülető igazán jó négy-öt zongoristát keresem ezzel, de abból mindenképp szeretnék szűrni, amennyi fiatal művészként végez ma az intézményekben. Mert az a mennyiség nem normális. Még nem volt olyan év, hogy ne indult volna el egy szak a Szinművészetin vagy a Zeneakadémián, és ugyanígy az orvosin is. Nagyon tehetséges nép vagyunk, de azért nem ennyire. Az igazi tehetséget nem lehet tanítani. Arra születni kell. Azért hagytam abba a tanítást is, mert legfeljebb csak tanácsokat adhatok. Azért vagyunk itt, hogy tegyük a dolgunkat, olyan sokat okoskodni nem kell. Ha egy nő szül egy gyereket, és azt tisztességgel felneveli, akkor annál már nem is kell annál nagyobb dolog. De ma kocsi kell, kötvény kell, minden kell, amivel semmi gond nem is lenne, ha nem veszne el közben épp a lényeg. Amikor az Egyesült Államokban találkoztam Szent-Györgyi Alberttel - mert épp az életéről szóló filmhez írtam zenét -, azt kérte, mondjam el egy mondatban a találmányomat – mert ami nem mondható el egy mondatban, az már nem is találmány! -, azt mondta nekem a végén, miközben a fiókból elővette zsoltárjainak kottáit: Én szeretlek téged. Ez a lényeg az életben. A többi az csak okoskodás.
