– Nemrég Tóth Krisztinával beszélgettem – kezdi Laci – a békéscsabai színházban, elképesztően sokan voltak, el sem hiszed, milyen népszerű…
– De vannak sejtéseim…
– Ezt irigyen mondod?
– Hogy mondanám másképp, de ne térjünk el a tárgytól, értem, őt olvastad… hivatalból?
– Másodszorra lehettem beszélgetőtársa, ezért újból belemerültem a tárcakötetébe. A Hazaviszlek, jó? szerintem élvezetes, szellemes kisprózák sora. De ami számomra igazán „nagyot szólt”, az a legutóbbi verseskönyve, a Magas labda. A kötet nyitó- (Hangok folyója) és záróverse (Esős nyár) félelmetes, egyszerűen nem bírom kivonni magam a hatásuk alól.
– Tegyük hozzá a Porhót, hogy a rajongóknak nehogy „elmenjen a Péterkéje”. Nekem ott voltak a nagy durranások. És más?
– Egy ideje Esterházy Péter Semmi művészet című regényét vettem elő megint. És persze Kosztolányi Dezső, mondhatni, állandóan. Most az összegyűjtött hírlapi tárcáit olvastam, zseniális, túlzás nélkül mondhatom. És hogy magamat is bevonjam, a következő kötetem kéziratát is elolvastam.
– Láttam én már írót a villamoson üdvözült arccal… a saját regényét olvasni!
– Én otthon dolgoztam rajta.
– Persze! De hagyjuk. És Esterházyt kinek ajánlod?
– Esterházy „stílusát” orvos nagynéném „kóros asszociációnak” nevezi, a „kórral” nem tudok mit kezdeni, de rendesen kigondolt asszociációi lenyűgöznek. Őt olvasva néha azt érezni, nem is olyan nehéz dolog az írás. Kosztolányi, gondolom, nem igényel különösebb kommentárt.
– Úgy látom, több vasat tartasz a tűzben.
– Ez még semmi! Mindezek mellett olykor áldozni kell az irodalomtanítás oltárán is (a gyulai gimiben), ezért mostanában, lazításképp, középsulis szöveggyűjteménybe passzírozott reneszánsz szövegeket is olvasgatok.
– Szuper, de azt inkább hagyjuk, ez egy olvasást népszerűsítő rovat, ha megengeded!
– Pardon!
Forrás: nlcafe.hu
