Az egészségüggyel kapcsolatban a médiumok rövid híradásai meglehetősen szélsőséges esetekről szeretnek szólni: bravúros orvosi teljesítményekről vagy végzetes tévedésekről. Esetleg a jó-rossz reformokról, az égető gondokról; ritkán irányítják a közfigyelmet a hivatásukat magas szinten, szakmai és emberi tisztességgel végző orvosokra vagy ápolókra. Pedig mindannyian – előbb vagy utóbb megtapasztaljuk –, hogy a gyógyítás-gyógyulás folyamatában mit jelent, ha a szakszerű, gondos ápolás mellé jó szót, mosolyt is kapunk.
Ériné Kónya Ilona mindezt megadja a betegeinek, sőt többet. Sokkal többet. Az egyéni törődést, a humorral könnyített helyzetviselést és a legtöbbet, a mindent: az emberi méltóságot. Jó, hogy ezt tudják róla a felettesei is. Az Év szakdolgozója kitüntetéssel ismerte el a szakma a Pándy Kálmán Kórház Krónikus Tüdőgyógyászati Osztály – közismert nevén tüdőszanatórium – főnővérének munkáját.
• Manapság nem sikertörténet az egészségügyben ápolóként dolgozni. Nem is nagyon választják a fiatalok ezt a pályát, hisz sem erkölcsi, sem anyagi tekintetben nem kapják meg az őket megillető megbecsülést. Amikor kezdett, más ígért a pálya egy induló szakdolgozónak?
• Nekem nagyon szép emlékeim vannak a kezdetekről. Majd 40 éve, hogy három mezőkovácsházi kislány eljött tanulni Gyulára az Erkel egészségügyi szakközépiskolai osztályába. Az egyik én voltam, számomra itt és akkor nyílt ki a világ. Az egészségügyi tárgyakat tanító és a gyakorlatot vezető tanáraim – főleg Höfflerné Irénke néni – olyan szépen és szépnek mutatták meg ezt a szakmát, hogy sosem gondoltam arra, hogy más irányt válasszak. Épp most volt a 35 éves érettségi találkozónk.
• Akkor ez azt jelenti, hogy épp ennyi éve van a pályán? Milyen nagyobb állomásai vagy történései voltak ennek az időszaknak?
• Pontosan, 35 évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni a tüdőkórházban általános ápolóként. Négyen voltunk akkor fiatal pályakezdők, és mondhatni, nagy szerencsénk volt a főnővérrel, mert ő volt az, aki az addig tanult ismereteinket igazi gyakorlatra váltotta: megmutatta, hogy kell ápolóként dolgozni. Új állomások mindig a folytonos továbbképzések eredményeként jelentek meg. Először elvégeztem a felnőtt szakápolói tanfolyamot, majd a helyi Egészségügyi Főiskolára jártam diplomás ápoló szakra. 1978-ban lettem főnővér-helyettes, majd 1983-tól főnővérként dolgozom.
• Egy kórházi osztályon folyó szakápolói munka, a szokások, a betegekkel, látogatókkal való viszony, a tisztaság, a hangulat – azt vallja egy kórházigazgató barátom – a főnővér által meghatározott tényezők. Magam is többször megtapasztaltam, hogy az Ön osztályán, a krónikus tüdőgyógyászati osztályon jó illat fogad, rend, a betegekkel, hozzátartozókkal tisztességesen bánó, szépen beszélő ápolók. Valahányszor ott jártam, meghatódtam attól, hogy kiültetik a magatehetetlen betegeket, kiviszik őket a teraszra, levegőre, napfényre.
• Osztályunk három éve krónikus osztály. Betegeink nagy része tényleg idős, elesett, magatehetetlen, rászoruló, súlyos beteg ember. Az ő gyógyításuk sokszor lehetetlen, de ápolásban mindent meg kell kapniuk, ami lehetőségeinktől telik. Sőt, fokozottabban kell ügyelnünk a fürdetésükre, az etetésükre, levegőztetésre, mozgatásukra. Még arra is, hogy tévét nézzenek, tevékenykedjenek, ha tudnak. Sokat beszélünk hozzájuk, és beszéltetjük is őket. Én ezt így tartom tisztességesnek, így csinálom, és ezt várom el az osztály dolgozóitól is. Úgy intézem a vezetői munkámat, hogy mindig legyen időm a betegekkel is foglalkozni.
• Kemény, határozott, tudatos jellemet rajzolnak ki az elmondottak. Nem példálózik, hanem példát ad a beosztottaknak. Dolgozik, továbbképzi magát, élen jár mindenben. Ilyennek látják főnöküket a munkatársai is?
• Nem tudom, de azt mondják rólam, hogy maximalista vagyok magammal és másokkal is. És hogy keveset dicsérek. Belátom, ez hibám, de ami a munkánk, azt meg kell csinálni, az kötelesség, azért nem jár különösebben dicséret. Persze tudom, az elismerés erőt adhat a további munkánkban.
• Valljuk be, az egészségügyben az egyik legnehezebb terület a gondozás. Mi az, ami itt tartja? Van-e itt pozitív élmény a mindennapokban?
• Az biztos, hogy itt nemcsak az ápolói munka fizikai nehézségeivel kell megharcolnunk, hanem a lélekre nehezedő nyomás ellen is küzdenünk kell. Minden betegünk elvesztése fájdalmas, de vannak különösen megrázó esetek is, főleg ha fiatalok mennek el közülünk, azt kegyetlenül megszenvedem. De nem halhatunk meg minden betegükkel, meggyászoljuk azzal, hogy még napokig beszélünk róla, felemlegetjük kis szeretni való lényüket. A mindennapokban meg kell találnunk az apró kis örömöket. Mert bizony az, hogy a betegünk tud enni, sétálni, hogy csökkented a fájdalmát, vagy esetleg mosolyogni látod, az már itt öröm. És ez a mi munkánk értelme.
• E rendkívül tudatos, fegyelmezett viselkedés elegendő-e ahhoz, hogy elkerülje a kiégést? Mi az, amit szabadidejében meg tud tenni a test és a lélek harmóniájáért?
• Volt már, hogy pszichológus jött közénk, segített feldolgozni a lelki nehézségeket. De alapvetően önmagunkkal kell ezt elrendeznünk. Az én hátországom a családom: a férjem, aki szintén az egészségügyben dolgozik és a már felnőtt fiaim. Azonkívül az „én házam az én váram”, ott kedvemre tehetek, megnyugszom a kerttől, a virágaimtól, a kutyától, a macskáktól. Valahogy mindig sikerül regenerálódnom, feltöltődnöm.
• Adja az ég, hogy sokáig így legyen, hogy jó ideig dolgozni tudjon sokunk örömére. De mégis, ha nyugdíjba megy majd, hogyan adja át a stafétabotot azoknak, akik még a pályán maradnak, vagy mit üzenne azoknak, akik még csak akkor kezdenének?
• Csak az vállalja ezt a munkát, aki mindig érezte magában a jó érzést, ha segíteni tudott másokon, aki nem mérlegelt, mit és mikor kap vissza belőle. Akinek belülről jön ennek a munkának a szeretete, a lelkiismeretesség, tisztelet a beteg, alázat a gyógyító-ápoló tevékenység iránt. Aki tudja, hogy ápolónak lenni: hivatás.
