Négy éve fokozatosan növekvő közönségsiker övezi Richard Alfieri "Hat hét, hat tánc" című zenés vígjátékát, melynek nagyszerűségén július 22-én a Gyulai Várszínház közönsége is örvendezhetett. A kétszázadik előadást már bőven túllépő darabról az egyik szereplővel, Kulka Jánossal beszélgettünk.
Kulka Jánost a honi közönségnek egyáltalán nem kell bemutatni. A Kossuth-díjas, Jászai Mari-díjas színművészt a Szomszédok című teleregény Mágenheim Ádámjaként zárta szívébe az ország, míg ma Doktor House magyarhangjaként és az Életképek című sorozat jó tollú újságírójaként költözik rendszeresen az otthonokba. Az Esőembert s Lear királyt egyaránt megformáló művész 2006. szeptember 30. óta bújik rendszeresen Michael, a rosszmodorú meleg tánctanár bőrébe, hogy a nézőben keltett sok megrendülés, öröm, őszinte azonosulás és katarzis árán tanítsa meg milyen nehéz is helyesen élni az életet, és hogy az elkövetett hibák, régi fájdalmak, és a magány elfeledésében csak egy igaz barát segíthet. Az Ilan Eldad rendezte, Parti Nagy Lajos által fordított produkciót - huszonhárom vezető színikritikus szavazatai alapján - a 2006/2007-es évad legjobb magyarországi zenés szórakoztató előadásává választották, s azóta sem tudják levenni a műsorról.
• Egy korábbi nyilatkozatában azt mondta, hogy ez a darab másféle rendezői módszerrel készült, mint amihez a hazai színészek többsége szokva van. Köze van ennek ahhoz, hogy most is – hiszen november 9-én játszották kétszázadszor a Thália Színház Nagyszínpadán – ennyi élet, derű, szeretet van ebben a darabban, vagyis amitől a közönség ennyire, s egyre jobban szereti.
• Igen, mindenképp elmondható, hiszen az Ilan Eldad által képviselt rendezői iskola abból áll, hogy a rendező ül a nézőtéren, és a színpadon álló két színésznek mindent megad. Miközben a magyar színészek többsége ahhoz van szokva, hogy lentről ordítoznak fel, hogy „ezt csináld, meg azt csináld!”. Ő pedig hagyott, figyelt, terelgetett, miközben megcsinálta körénk az előadást. Vagyis mindenképp közös munka volt, de annyira, hogy még Parti Nagy Lajos beleegyezésével együtt is írtuk, együtt változtattunk a mondatokon, jeleneteken. Tényleg nem hagyományos: közösen készült, igen.
• Ennek tulajdonítható, hogy a londoni előadás messze nem örvendett ekkora népszerűségnek? Sőt, még a kiírtnál előbb lekerült a műsorról. Úgy tudom, ott más volt a szereplők egymáshoz való viszonya, a karakterekről is más derült ki, a nézők pedig végképp egészen más élményekkel térhettek haza.
• Sajnos lekéstük a londoni előadást. Orlai Tibor, a darab producere volt olyan kedves, hogy meghívott bennünket egy londoni kirándulásra, pont ezért, hogy nézzük meg az angol változatot, de azt sajnos egy héttel az utazás előtt levették műsorról. Így a londoni előadásról csak fényképeket láttam, s azt hiszem, hogy az ottani színészek túl komolyan vették, vagy túl soványnak tartották a feladatot, tehát pont azt a részét nem játszották – elmondások szerint –, ami nekünk természetes. Mi pedig Magyarországon vagyunk magyar színészek, sokkal hamarabb nyúlunk a szívünkhöz. Az angol iskola más, inkább van valami szakmai tökély a munkájukban, és az angol színészeket más igénybevétel éri, más részüket használják a lelküknek, testüknek, de azt hiszem, hogy ezt a – nyilván nem Shakespeare-i mélységekkel írt – darabot a két személyiség tölti meg igazán, kik próbálnak valódi viszonyokat, helyzeteket ábrázolni, és amit a közönség meghálál.
• De a közönség – ha külföldi, ha hazai – hamisítatlanul kiszűri, mikor van tényleg megtöltve, s mikor csak letudva a szerep. Négy év után van még mivel estéről-estére megtölteni?
• Van a nézőkben valami hihetetlen érzék arra, hogy észrevegyék, ki miből játszik, jelen van-e maga is abban a szerepben, vagy egyszerűen csak bejön, és szépen, hangosan elmondja, amit kell. A néző érzi, ha boldogok vagyunk a színpadon. És épp erről beszélgettünk az előbb, hogy ez a darab milyen nehezen adta meg magát a felszabadult játszásra. Mert elég stabil előadás, elég pontosan lett letéve, talán nem is hagytunk olyat benne, amit ne szeretnénk, így mindig változtatni akarnánk. Tulajdonképp így lett belőle az, amit bármikor bárhol örömmel játszunk. Érdekes, hogy van egy ilyen gondolat arról, hogy ha a színészek sokat játszanak együtt egy darabot, akkor azt elunják vagy nem szeretik. Mi soha. Mert ez is úgy függ össze, hogy általában a jó előadások mennek sokáig. Tehát egy olyan előadás, amiben van hit, van feladat, amiben van kohézió, amit összetart valami, ezért nekem minden ilyen módon játszódó darab csak élmény volt, aminek az előadását a mai napig nagyon szeretek.
• Tizenöt éven keresztül havi tizenötször-hússzor állt esténként a színpadon, most hónapok óta havi harminc este, a múlt évadban csak a Nemzeti Színházban hét darabban játszott. Feltételezem, hogy minden karakter éli a maga bejáratott életét. Változtat rajtuk egy-egy új szerep felkészülési folyamata? Az Esőember című előadást alapos és speciális, pszichológus segítségét igénylő próbaidőszak előzi meg.
• Nem érnek össze a karakterek, mert mint ahogy minden ember más, úgy végül minden szerep is más lesz. Ez egy olyan hivatás, ahol mindig mindent elölről kell kezdeni. De az a furcsa, hogy ez tényleg ilyen egyszerű. Az ember az egyikkel piheni ki a másikat. Így ezekből a „Hat hét, hat tánc” estekből mindig jó hazamenni, bármilyen nehéz próbaidőszakban is van az ember. Mert ez olyan nagyon jó ajándék az embernek. Nehéz próbaidőszakban kifejezetten pihentető.
• S mennyire számít a közönség visszajelzése?
• Ha az ember magába néz, tudja a választ, milyen volt akkor este, miközben nagyon nagy élmény, hogy az emberek tényleg ennyire szeretik ezt a darabot. Azt mindig jó látni, hogy ennyi szeretetet szül egy előadás, hogy fénylő arcokat lát a végén az ember.
• Sokféle közönséget ismer. A főiskola után azonnal a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött, de nyolc éven át a Kaposvári Csiky Gergely Színház tagja is volt, közel húsz éve pedig a fővárosi nézők szeretetét is élvezi. Sokféle a közönség?
• Mi színészek kevesebbet foglalkozunk a közönséggel. Nem ítélkezünk. Van úgy, hogy az ember sajnálja, hogy nem akartak ebből többet megérteni vagy annyira elzárkóztak, hogy nem adják meg magukat, nem mernek nevetni, mert például ott ül a szomszéd vagy a munkatárs, aki másnap a munkahelyén szól, hogy milyen hangosan nevetett. Más közösségek vannak, és ezeknek a közösségeknek mások a törvényeik. Míg Budapesten összeverődik hatszáz ember, ki életében nem látta egymást, addig mondjuk egy kisvárosban bemegy egy zárt közösség, ahol azt nézik, hogy XY miért, hogy és mennyire nevetett, amiért talán mindenki nehezebben oldódik. Mondom, nem az ő hibájuk, hanem más közösségi lét van.
• Egy hónap múlva azonban kiderül, hogy a közönség – akár budapesti, akár vidéki közösség – hogyan fogadja márciusban megjelent „Akarod vagy nem” című sanzonlemezét. Úgy tudom, hogy a bemutató koncert után turnéra is készül.
• Másfél évtizeddel az első lemezem után újra éneklésre adtam a fejem, és tavaly ősszel, második nekifutásra kezdtünk dolgozni az anyagon. Az első nekifutásban – még évekkel ezelőtt – Pierrot válogatott a külföldi és magyar dalok közül, de kiderült, hogy eltérően gondolkodunk az előadói stílusról, így elváltak útjaink. De hálás vagyok Pierrot-nak, mert vele tettük meg az első lépést. Akkor azon múlt, hogy én nem szeretem a túl sok díszt, az éppen trendi stílusjegyek hangsúlyozását, az aktuális zenei divat követését. Az nem én vagyok. Hiszek abban, hogy a dalt az teszi maivá, hogy ma éneklem. Erre nem szabad rátenni trendi dolgokat. Ami ma trendi, az öt év múlva rémesen elavult lehet. Meggyőződésem, hogy az a lemez szól sok év múlva is jól, amelyben a dalok nem divatosak, hanem őszinték. Igazság szerint csak olyan dalokat tudok elénekelni, amelyek igazán hatnak rám, amelyek nekem is mondanak valamit, bennem is megszólalnak. Az én ambícióm az volt ezzel a lemezzel, hogy a 13 dalból 13 gazdagon elmesélt történet legyen. Én történetet szeretek mesélni a dalokban, emberekkel, érzelmekkel, drámákkal. Így egy vadonatúj magyar dal mellett klasszikus francia sanzonokat és más feldolgozásokat éneklek.
• A zenei producer feladatát is ellátó Závodi Gábor hangszerelésében a dalok az Óbudai Danubia Zenekar közreműködésével szólalnak meg.
• Ők a Nemzeti Színház Ármány és szerelem című előadásának élő díszletei, innen jött az ötlet, hogy természetesen ők legyenek a nagy zenekari kíséret. A lemezen nagyon sok az akusztikus zene, s ők gyönyörűen játszanak. Így egészen különös hangulatban szólalnak meg a Jacques Brel, Charles Aznavour, Michel Legrand, Edith Piaf és Gilbert Bécaud által ismertté tett kompozíciók.
• Bécaud Et maintenant című dalát eredeti nyelven adja elő…
• Eddig azt hittem, hogy amiért nem kell megkínlódni, az nem is sikerülhet igazán. Azt gondoltam, amit Lear úgy mond: a semmiből nem sül ki semmi. Én a gyerekkoromat Szegeden töltöttem, édesapám ott volt orvos. Szüleim is beszélték a nyelvet, ezért volt teljesen magától értetődő, hogy én is megtanuljam. Egy francia származású idős hölgytől, Lili nénitől tanultam meg az alapokat, mikre csak rátett az otthon sokszor szóló francia sanzon. Emlékszem, egészen sokkoló élmény volt, amikor tízévesen először hallottam Edith Piafot énekelni. S mert értem és szeretem a nyelvet, a sanzonokat, ezért is vettem magamnak a bátorságot, hogy az egyik dalt franciául énekelem. Először le akartam fordítani, de nem igazán sikerült. Egy másikat, Edit Piaf híres Carmen dalát viszont a saját szövegemmel énekelem. Az én változatomban egy valóság-show díszletei között ismétlődik meg Carmen és Don José drámája, persze a maga módján. A szövegeket amúgy Zöldi Gergely és Nádasdy Ádám fordította. A magyar dalok közül pedig Gerendás Péter Százéves pályaudvarát, Cseh Tamástól a Fehér babákat, Zorántól az Élet tanár úr dalát éneklem, de Dés László és Nemes István vadonatúj dala, az Egy rossz napra jó nap is rajta van a CD-n.
• És a turné?
• A közönségnek augusztus második felében, a Kaposvári Nemzetközi Kamara-zenei Fesztiválon mutatom be az albumot. Ott hat koncertet adunk sorozatban, aminek nagyon örülök, és már nagyon várom. Turné is lesz, de csak tavasszal, így arról még nem tudok sokat elmondani, de remélem, hogy majd ide is elhozhatom.
