Megindító ünnepséget rendezett a Gyulai Október 23 Alapítvány a trianoni békediktátum aláírásának 90. évfordulóján, június 4-én a Csigakertben felállított székely kapunál. A kitartóan szemerkélő eső sem rettentette el mindazokat, akik fontosnak érezték a nemzeti összetartozás napján, a határon kívül rekedt honfitársainkról való megemlékezést. Gyula város négy egyházi képviselője, Kovács Péter katolikus plébános, Hegedűs István református lelkész, Jakab Béla evangélikus lelkész és Matuz József baptista lelkipásztor áldotta meg a jelenlévőket.
Trianon gyásznapján dr. Görgényi Ernő, Gyula város önkormányzati képviselője mondott beszédet, amelyet teljes terjedelmében közlünk az alábbiakban.
* * *
90 esztendővel ezelőtt egész Csonka-Magyarországon szünetelt a tanítás az iskolákban, szünetelt a munka, bezártak a boltok. Magyarország egységesen, de csendesen tiltakozott. 90 évvel ezelőtt délután fél 5-kor ezen a napon írták alá a Párizs melletti Nagy-Trianon palotában a trianoni diktátumot. Ezt békeszerződésnek is hívják, de szerintem helytelenül. Ugyanis sem békét nem eredményezett, sem szerződésnek nem minősülhet.
Békét nem eredményezett, csak 20 éves fegyverszünetet, hiszen a megalázó, elfogadhatatlan feltételek garantálták a következő háborút, amely be is következett 1939-ben.
Szerződésnek sem minősülhet, hiszen szerződésnek tipikusan azt az aktust nevezzük, amely valamennyi szerződő fél közös és egybehangzó akaratelhatározása alapján köttetik. A trianoni diktátum esetében azonban nem beszélhetünk a felek közös akaratáról. A diktátumot csak és kizárólag azért írta alá Magyarország képviselője, mert a békeszerződésről tárgyaló magyar delegáció, mielőtt lemondott, bár a „szerződés” kikötéseit mélyen igazságtalannak bélyegezte, aláírásának megtagadását mégsem ajánlotta az ország gyengesége és elszigeteltsége miatt.
A diktátum elfogadhatatlanságának legfőbb oka abban rejlett, hogy a környező államok nem elégedtek meg azzal, hogy a tényleges etnikai határokhoz igazítsák az új államhatárokat. A legszomorúbb, hogy ebbéli törekvésükhöz nyugati támogatókra leltek. A magyar politikai osztály sajnos nem volt felkészülve a tragédiára. A csehek, románok és szerbek a XIX. század második felétől már komoly magyarellenes propagandát fejtettek ki Nyugat-Európában és Amerikában. Ez a szervezett magyarellenes propaganda sajnos a nyugati egyetemi tanszékeken és könyvtárakban olyan magyarellenes sztereotípiákat eredményezett, amely a nyugati értelmiség szemében a magyarokat soviniszta, kisebbségeiket kegyetlenül elnyomó, szinte már barbár népségnek láttatta. Az I. világháborút lezáró békekonferencián sorsunkról döntő nyugati diplomaták ilyeneket tanultak a magyarokról, már ha egyáltalán tudtak rólunk valamit. A magyar politikai osztály ezt egészen a háború végéig tétlenül nézte, ennek jelentőségét nem fogta fel, ez ellen semmit sem tett. A kiegyezés utáni kor magyarsága elképzelhetetlennek tartotta az ezeréves Magyarország felszabdalását, annak a nemzetnek a Nyugat általi kegyetlen megbüntetését, amely nemzet évszázadokon át hihetetlen véráldozatok árán védte Európát az oszmán török birodalom hódítása ellen.
A magam részéről igaztalan túlzásnak tartom, amikor a dualizmus kori magyar állam nemzetiségi politikáját jelölik meg a trianoni tragédiához vezető egyik fő okként. Ne vitassuk, hogy mai szemmel nézve a történelmi Magyarországot vezető magyar többség követett el hibákat nemzetiségi politikájában. Én ugyanakkor azokkal a történészekkel értek egyet, akik szerint a magyar állam az akkori kor követelményeinek megfelelő korrekt elbánásban részesítette nemzetiségeit. Az akkor szokásos jogokat, sőt, sok tekintetben még annál is többet biztosított a kisebbségeknek, és nem kívánta azokat erőszakkal asszimilálni.
Ha Trianont égbekiáltó igazságtalanságnak, magyar történelmi tragédiának vagy nemzeti traumának nevezzük, nem túlzunk. A trianoni diktátum ugyanis több csapással sújtott le a történelmi Magyarországra és a magyar nemzetre.
A már hosszú évtizedek óta folytatott magyarellenes propaganda megtette hatását. A nyugati hatalmak az általuk szervezett békekonferencián figyelmen kívül hagyták a magyar érveket. Bár a békekonferencia elején az amerikaiak és a britek a mai határok menti, nagy többségben magyarok által lakott területek kétharmadát, felét meghagyták volna nekünk, végül – szembesülve a környező államok mohóságával – feladták álláspontjukat. Amikor már a nyugati hatalmak előtt is világossá vált, hogy a környező népek színmagyar területeket is meg akarnak szerezni maguknak, akkor a cseh, román, délszláv delegációk elhagyták az etnikai érveket, és általában stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontokkal támasztották alá irreális területi igényeiket. Ezzel szemben hiába érveltek a magyar diplomaták gróf Teleki Pál irányításával készült szakértői anyagokkal, az etnikai-nyelvi igazságosság érveivel, a történelmi Magyarország vízrajzi és gazdasági egységével, történelmi érdemeinkkel. Hiába volt gróf Apponyi Albert (akit Gyula városa 1921-ben díszpolgárává választott) több nyelven elmondott zseniális beszéde. A magyar ügy elbukott.
Bár sokan tisztában vannak a trianoni diktátum következményeivel, mégis, e napon vázlatosan elevenítsük fel a diktátum tartalmát.
A történelmi Magyarországot felszabdalták. 282.870 km2-nyi területének kétharmadát, 189.907 km2-t veszítettünk el, országunk területe 92.963 km2-re töpörödött.
Magyarország népessége 18 millió főről 7.600.000 lélekre csökkent. És ami a legfájóbb, 3.200.000 magyar ember rekedt határainkon túl, akiknek kétharmada tömbben élt. 3.200.000 magyar ember találta magát egyik napról a másikra egy idegen államban, úgy, hogy ő nem költözött sehova. Közülük 1.6 millió Romániába, 1 millió Csehszlovákiába, csaknem félmillió Jugoszláviába, 70 ezer Burgenlanddal együtt Ausztriába, 7 ezer pedig Fiuméval Olaszországba került. És megkezdődött az azóta több generáción át folytatódó kálváriájuk, napi szintű küzdelmük nemzeti hagyományaink és nyelvünk megtartásáért. Szinte minden magyarnak maradtak rokonai az elcsatolt területeken, akiktől immár egy mesterséges határ választja el.
A diktátum maradék-Magyarországot is megsemmisíteni törekedett. Korlátozta a magyar állam szuverenitását, katonai, hajózási, repülési korlátozásokat vezetett be. Miután az országot a megszálló csapatok kifosztották, miután elvették tőlünk a területtel együtt nyersanyagforrásaink, termelőeszközeink döntő részét, a diktátum még arra is kötelezte hazánkat, hogy 30 éven keresztül további jóvátételt fizessen.
Gyula város Magyarországon belül is a legnagyobb vesztesek közé tartozott. Trianon előtt Gyula iparának még nagy felvevőpiaca volt a körülbelül 30 környékbeli község. Gyulán a századelőn különösen az építőipar és kapcsolódó iparágai voltak fejlettek. A gyulai kőműveseket a 30 környékbeli község és az uradalmak többnyire egymagukban is ellátták munkával, de a gyulai kőművesek kora tavasztól késő őszig Erdély, sőt a Balkán nagyobb városaiban is dolgoztak. A gyulai mezőgazdasági áruk felvevőpiaca is Erdélyben volt. Például a kiváló minőségű, édes, zamatos gyulai termésű besztercei szilvát az I. világháborúig még szekerek hosszú sora szállította Nagyváradra, Kolozsvárra és más közeli vármegyékbe. A trianoni diktátum eredményeként a határt Gyula mellett húzták meg, ezzel a város vonzáskörzetébe tartozó terület majd 90%-a, a 30-ból 26 község rekedt túl az új határokon. Ha ma átmegyünk a határon, akkor Illyétől Ottlakáig, Nadabtól Mezőbajig, Feketebátortól Borosjenőig csupa olyan településen járhatunk, amely egykor Gyula gazdasági érdekkörébe tartozott. Ennek a területnek az elvesztése városunknak mérhetetlen károkat okozott. Az egykor nagy hírű gyulai vásárok teljesen elveszítették jelentőségüket. A gyulai ipar és kereskedelem rohamos sorvadásnak indult. A város tulajdonképpen ezt a mai napig nem heverte ki.
Mindennek ellenére mi, gyulaiak mégis szerencsésnek érezhetjük magunkat, mert Gyula mégiscsak a határ innenső oldalán maradt. De ez lehetett volna másképp is. Scherer Ferenc Gyula város története című könyvében is olvashatunk erről. A román csapatok a Tiszántúl megszállása után Békés megyét kettéosztották. A szarvasi, orosházi, gyomai járást katonai közigazgatás alá rendelték, míg a megye többi részén, így Gyulán is polgári közigazgatást vezettek be. A kettéosztás magyarázata az volt, hogy Románia a megye polgári közigazgatás alá vett részét olyannak tekintette, amely feltétlenül Nagy-Romániához fog csatoltatni. Mindenképpen tartózkodni kell attól, hogy bárkinek is kétségbe vonjuk a nemzeti érzéseit. De amikor azt láttam, hogy 2004. december 5-én Gyulán sem kerültek többségbe azok, akik megadnák határon túli testvéreinknek a magyar állampolgárságot, akkor eszembe jutott, hogy vajon minden gyulai tisztában van-e vele: hajszálon múlt, hogy a határt nem tőlünk Nyugatra húzták meg, így ma nem Romániához tartozunk? Vajon tudja-e mindenki, hogy csak az isteni gondviselésnek köszönhetjük, hogy gyönyörű városunkat ma nem Kassával, Nagyváraddal vagy Szabadkával említik együtt, hogy nem vagyunk mi is határon túli magyarok? Hitem szerint ezt sosem felejthetjük el, amikor a határon túli magyarokra gondolunk.
90 éve választják el határok magyart a magyartól. De nem szabad csüggednünk. A török hódoltság 150 éve alatt sem adta fel a reményt a magyarság, hittek benne, hogy megmaradnak, egyszer még egy keresztény magyar államban élhetnek. A magyar 150 év alatt sem vált törökké. És az elmúlt 90 év alatt sem sikerült a környező államokban élő magyarokat beolvasztani, bár a megszállás első percétől fogva a mai napig ez az egyik fő célja több környező országnak. Vannak szomszédos államok, ahol a mai napig az év bármely napján, bármely okból hátrány érhet bárkit, ha magyar. Hátrány érheti a továbbtanulás során, mert nem felvételizhet, nem vizsgázhat anyanyelvén. Hátrány érheti egy állásinterjún, mert magyar. Hátrány érheti, mert hivatalos ügyeit nem intézheti anyanyelvén, sőt a rendőr, az ügyintéző, a bolti eladó még meg is alázhatja nap mint nap azért, mert nem beszéli anyanyelvi szinten az államnyelvet. Bízzunk benne, hogy egyszer az elnyomók rájönnek: hibát követnek el, de eredményt soha nem érhetnek el. Mint ahogyan mi, magyarok is rájöttünk, hogy bajunkat nem az orvosolja, ha a határokat megváltoztatjuk, hanem az, ha a határok jelképessé válnak, mert ez az európai megoldás. Az egyéni és kollektív kisebbségi jogok sárba tiprása viszont nem európai magatartás. Még akkor sem az, ha Európa egyébként úgy tesz, mintha nem venné észre, mit művel jelenleg Szlovákia a felvidéki magyarokkal. Mi azonban NEM, NEM, SOHA nem hagyhatjuk szó és következmények nélkül, ha bántják a határon túli magyarokat!
Magyarország ma jó úton jár. Bár 2004. december 5-én magyar és magyar között lelki határokat húztunk, de ugyanennek a magyar népnek akaratából az új magyar országgyűlés ezeket a lelki határokat lebontotta. Az új országgyűlés rég nem látott többséggel szavazta meg a magyar állampolgárságról szóló törvény módosítását. Ez a törvény könnyűvé teszi a magyar állampolgárság megszerzését a határon túli magyarok számára úgy, hogy ehhez nem kell Magyarországra költözniük. Jogilag is hozzánk tartoznak immár, de úgy, hogy ehhez nem kell elhagyniuk ezeréves szülőföldjüket.
És mától törvény is emlékeztet a trianoni tragédiára, a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló tv. Engedjék meg, hogy végezetül idézzem e törvény 4.§-át.
„A Magyar Köztársaság Országgyűlése kötelességének tekinti arra inteni a nemzet ma élő tagjait és a jövendő nemzedékeket, hogy a trianoni békediktátum okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve, más nemzetek tagjaiban okkal sérelmet keltő hibáinkat is számon tartva, s ezekből okulva, az elmúlt kilencven esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak. Ennek érdekében az Országgyűlés június 4-ét, az 1920. évi trianoni békediktátum napját a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítja.”
Köszönöm, hogy meghallgattak a Nemzeti Összetartozás Napján!
* * *
A megemlékezésen közreműködött az Erkel Kamarakórus, Kepenyes Pál klarinéton, Bartus Gyula színművész és Bálint Gergely. A Gyulai Október 23 Alapítvány ezúton is köszöni a szervezésben részt vevők segítségét.
