Jó versmondóként színésznek készült, de hamar rájött, az a pálya nem neki való. Mégis, már harmadikos gimnazistaként felvételezett a Színművészeti Egyetemre, és egy rostán túl is jutott. Budapesten kisebb kerületi tévében tornázott és volt mesemondó lány, majd az MTV-nél dolgozott, mielőtt az RTL Klub reggeli műsorvezetője, több műsorának szerkesztője és műsorvezetője lett volna.
• Már gyerekkorodban tudtad, hogy az emberek szórakoztatásával akarsz foglalkozni
• Tudatosan persze nem, de ez az egész már egészen kis koromban elkezdődött. Az unokatestvéreimmel és Rita barátnőmmel nagyon sok mindent csináltunk, hogy szórakoztassuk a többieket, így például cirkuszt, amiben én a bohóc szerepét vállaltam magamra, talán inkább kevesebb, mint több sikerrel.
• A szórakoztatás iránti vágy vitt Szentesre is, a közvélekedésben színészképzőnek tartott gimnáziumba?
• Imádtam a verseket, szerettem és elég jól is tudtam szavalni, szavalóversenyeket nyertem Gyulán, a megyében is. Azt hiszem, az irodalomnak, a verseknek ezt a szeretetét és ezt a fajta készségemet kevertem össze azzal, hogy valaki jó színész lehet. De ebben a szentesi gimnáziumban, amit Tinger tanár néni javasolt nekem a kettes iskolában, miután felismerte, hogy a humán tárgyakon, az irodalmon és a kommunikáción kívül nemigen érdekel semmi, hamar rádöbbentem, hogy nem lennék jó színésznő.
• Ez mennyire viselt meg?
• Mivel magas pontszámmal kerültem be, ez egy elég sokkoló dolog volt, de szerencsére időben felismertem saját korlátaimat. Általános iskolában némi elbizakodottsággal gondoltam azt, hogy milyen szupertehetséges, szuper jó fejű gyerek vagyok, és aztán Szentesen, ahová az országból érkezett 39 tehetséges ember, kiderült, hogy igencsak nehéz megtalálni a saját utamat. Filmrendező, tévés rendező lett a volt osztálytársaimból, de oda járt Szekeres Adrienn énekes is. Próbáltam bepótolni a hiányosságokat, szilencium alatt rengeteget olvastam, talán ennek is köszönhető, hogy később felvettek magyar szakra. Szerencsére ezt sikerült feldolgoznom, hála talán annak is, hogy a szüleim sokat segítettek, de főleg annak, hogy - ezt talán genetikusan örököltem, de mindenképpen otthonról hoztam - hogy némi humorérzékkel vagyok képes szembenézni a kudarccal, fel tudom dolgozni, és tudok váltani.
• A színháztól mennyire távolított el ez a kudarcélmény?
• Semennyire. Sőt, a szentesi gimit abbahagytam, és a fővárosban tanultam tovább. Szentesen ugyanis nagyon sok volt a hiányzásom, amikor csak tehettük, mentünk inkább Pestre színházba, például a legendás Katonába. Szóval nem alakultak jól a dolgok Szentesen, így Budapesten érettségiztem végül, de már középiskola mellett színházban is dolgoztam, és már ekkor láttam, hogy ettől a világtól nem akarok elszakadni.
• Milyen színházi munkád volt?
• Ó, roppant fontos és felelősségteljes: 17 éves gimnazistaként ruhatáros lehettem a Katonában, még arra is emlékszem, hogy hatvan forintos órabérért dolgoztam. De persze nem ezért érte meg, hanem azért, mert nézhettem este a darabokat, volt olyan előadás, amit húszszor is láttam, ilyen volt például a Három nővér Udvaros Dorottyával, Básti Julival. Sőt, azt is elárulhatom, hogy a szentesi csalódás ellenére illegálisan mégis megpróbáltam bejutni a színművészetire, 17 éves voltam, tehát még csak harmadik gimnazista, amikor jelentkeztem. Lebuktam, a személyinek egyszer elő kellett kerülnie, de büszke vagyok arra, hogy így is továbbjutottam az első körből, csak a második rostán vették észre a dolgot. De a színházhoz még később is vissza-visszakacsintgattam: egy kis budapesti televízióban, ahol tornáztam, hírolvasó és mesemondó lány is voltam egy személyben, vezettem egy színházi „szakműsort” is, ez egyébként egy tréfás korszaka volt az életemnek.
• Színésznő végül nem lettél, de magyar tanár sem...
• Azt hiszem, az egyetemen kötelező három hónapos tanítási gyakorlat alatt túl szabadelvű tanítási módszerrel éltem egy vallásos iskolában… valószínűleg túl sokat megengedtem, megpróbáltam a diákoknak színesebbé tenni az irodalmat. Hamar felismertem: a tanítás nem nekem való. Viszont ekkor már kommunikációra is jártam, és bár még kamerát sem láttam addig, volt egy remek tanárom, aki felhívta a figyelmemet egy hirdetésre, a köztévébe kerestek műsorvezetőket. Ez a Szóköz című műsor volt. A próbafelvétel sikerült, azután hárman vezettük nagyjából egy évig a műsort. Rengeteg jó élményt jelentett ez az időszak, és hát persze ekkorra tehető, hogy sikerült a televíziózás alapjait megtanulni.
• És el is döntötte a sorsodat?
• Igen. Mindig is valamiféle bohémságra vágytam, és az MTV-ben töltött egy év eldöntötte, hogy tévézni akarok. Nagyon nehéz abba a fekete lyukba, ami a kamera, beleképzelni a nézők tízezreit…, kezdetben mindig édesapámékat álmodtam oda. Ám hosszú évek óta próbálok a nézők mindegyikéhez szólni.
• De már egy másik csatornán, az RTL-nél, és egy egészen más típusú műsorban, a Reggeliben.
• Igen, bár nem itt kezdtem az RTL Klubon, hanem az akkor még Találkozásoknak hívott Reflektor magazinnál voltam szerkesztő-riporter. Ezután kerültem a Reggelihez, majd lettem műsorvezető. A Reflektor egyébként, bármilyen furcsán is hangzik, egy nagyon komoly és érdekes munka. Meg kell oldani két percben egy történetet, legyen az bármi, akár Szikora Robi kertészkedését – ami az egyik nagy kedvencem volt –, vagy például azzal a Jean Renóval interjúzni, akibe egykor kicsit szerelmes voltam. De szerkeszthettem a Leselkedőt, dolgoztam az Iker Showban, az Aranycsirkében, no és Benkő Dánielnek is segítettem feleséget keresni… Nemrég egy új műsor, a Trendmánia háziasszony lettem, amivel egy egészen új világ nyílt meg előttem: a műsorral egy egészségesebb, sportosabb életmódra váltottam, aminek nagyon is ideje volt…
• Azért az igazi kihívás, gondolom, mégis csak egy élő műsor egy lehetetlen időpontban...
• Imádtam a Reggelit. Négykor keltem fel, és fél ötig, míg megittam az első két kávét, mindig azt fürkésztem, hogy a szemben lévő házakban pislákol-e valahol a fény. Jó érzés volt tudni, hogy nagyjából mindenkit megelőzve ébredek fel, és én ébresztek másokat. Mire hat órakor köszöntöttük az első nézőket, én már tele jókedvvel álltam elébe az általam kitűzött feladatnak, hogy megkönnyítsem mások munkába indulását. Mindezt négy órán át, az élő adásra tekintettel serényen koncentrálva… Szeretek stressz alatt dolgozni, első nagyon komoly RTL-es munkám, a Sztárbox is ilyen volt. Igaz, legtöbbször én okozom a stresszhelyzeteket. Rengeteg furcsa szituációba kerültem már a kamerák előtt, de ezt végül is nem bánom. Ahogy mondtam, gyerekkoromban bohóc szerettem volna lenni, és egyébként is imádom a börleszket, a szakdolgozatomat is abból írtam.
• A gyulaiak minden bizonnyal örömmel veszik, hogy a tévézést és a város propagálását, ahol csak lehet, összekapcsolod.
• Ez magától értetődő és nekem is öröm. A kezdet sorsszerű volt. A Találkozások után jött egy lehetőség, hogy egy vidéki városokat bemutató műsorsorozatban dolgozzak, és az első részében éppen Gyulát mutathattam be. És igen, azóta ez visszatérő téma lett a műsorokban, amit tudatosan művelek. Ha például egy Gyula keresztnevet viselő vendégünk volt, én abba is beleszőttem a várost, amiből Csonka Bandi cimborám rendre viccet csinált... Amit lehet, tudok, megteszem a városért, remélem, eleget. És hát a gyulaisághoz csak annyit, hogy gyulai pajtásomnak, Ökrös Gergőnek és közös mentorunknak, Gregorich Andrásnak köszönhetem, hogy a Reggelibe kerültem. Ők hittek abban, hogy érdemes egy szinte ismeretlen lánnyal megújítani a Reggelit. Ennél többet, azt hiszem, nem kaphattam volna senkitől, ezt soha nem felejtem el nekik…
• És csak a műsoraidban van jelen Gyula, vagy az életedben is? Magyarán, mennyire tartod a kapcsolatot a várossal?
• Gyakrabban járok haza, mint néhány évvel ezelőtt. Tavaly nyáron, amikor csak volt időm, rohantam haza. Ez az új olaszos életérzés nekem nagyon bejön. Édesanyámmal minden nap kiültünk kávézni, összejöttünk a barátokkal. Nagyon jól érzem itt magam, és csuda klassz megtapasztalni, hogy a gyulaiak őszintén tudnak örülni egymás sikerének. Imádom az Almásy-kastélyt és környékét, imádok az Élővíz-csatorna partján sétálni; egyébként is nagyon szeretem a természetet, a zöldet. Tavaly környezetvédelmi nagykövetté avattak, jogosítványom sincs, ahová csak tudok, biciklivel járok, Gyulán pedig mindenhová szigorúan gyalog, hogy belélegezhessem a város mesés illatát. Lehet, hogy furcsán hangzik, de Gyulának van egy jellegzetes illata, amitől mindig eszembe jutnak gyermekkorom csodás emlékei.
• Kis túlzással azt mondhatjuk, bármerre jár az ember Pesten, lépten-nyomon gyulaiakba botlik. Szerinted mivel magyarázható, hogy ennyien otthagytuk a várost, és sikerült megállni a helyünket Budapesten?
• Szerintem egyszerűen azzal, hogy a gyulaiak tehetségesek, de én persze elfogult vagyok. Ami biztos: van egy atmoszférája a városnak, kap az ember ott egy tömény kulturális töltetet. És ott mindig is történt valami, gondoljunk csak a 48-as klubra, amivel Kiss Jancsi és Ökrös Gergő olyan „kult-fészket” teremtett, ahol mindenki szabadon bontogathatta a szárnyait. Van egy különös hangulata a városnak, millió művészeti eseménnyel - egyszerűen egy kulturális nagyhatalom Gyula, ami nagyon erős alapokat ad az élethez.
• A mostani Gyula vagy a húsz évvel ezelőtti Gyula a kedvesebb neked?
• Ezzel a mostanság jellemző teraszra kiülős mediterrán életérzéssel könnyű azonosulnom. Rajongok a város életörömtől duzzadó hangulatáért. De imádom Gyulát most és húsz évvel ezelőtt egyaránt. Gondolom, nem vagyok egyedül a visszatérők között azzal, hogy – kissé az eltűnt idők nyomában járva – a régi idők „csigakerti” mozijára jó szívvel emlékszem vissza… de ez csak különösen nosztalgikus természetemnek tudható be…
• És ha előre nézel, mit látsz? Leszel te még gyulai?
• Én szívem mélyen most is gyulai vagyok. De persze ha úgy érted, hogy visszaköltözöm-e, hát..., nemrég azt álmodtam, hogy korábban, mint hittem volna, visszatérek Gyulára, és ott töltöm majd nyugdíjas éveimet. Eddigi életem során minden álmom beigazolódott, remélem, ez is.
• A családalapításról is álmodtál már?
• Anyukám szerint egy nagy gyerek vagyok, és egy „gyereknek minek gyerek”? De egyébként a szerelem jól van, és gondolati síkon már barátkozom a gyerekvállalással, csak még nem érzem magam elég érettnek. Mindig olyan férfit kerestem, nyilvánvalóan, amilyen édesapám volt, márpedig ez egy olyan férfiminta, ami nagyon magasra tette a lécet. Az biztos: olyan férfinak szeretnék gyereket szülni, akiről biztosan tudom, hogy mellette szeretnék ébredni negyven év múlva is.
