Kálloy Molnár Pétert mostanában az egyik legsikeresebb tévéműsor, a Beugró oszlopos tagjaként ismerjük. Amellett, hogy színész, rendező, költő, műfordító és zenész egy személyben, bemutatkozott már műsorvezetőként is, s a GNM Színitanodában is tanított. Azt azonban már csak kevesen tudják, hogy PHD szakot végzett a Színház és Filmművészeti Egyetemen, Comedia del art-ot tanított egy nemzetközi fesztiválon Veronában olaszoknak, angolul énekelt operát az USA-ban, őt nevezték ki a Buda Stage főrendezőjének, és olyan általa is játszott művek fordítását végezte, mint a S.Ö.R., G.Ö.R.CS., Rocky Horror Show vagy a Kövek a zsebben. Eddig öt verseskötete jelent meg - Keselyű dal (1998), Staccato (1997), Last minute (1998), Ígéreted magházában (1999), Ablak az égen (2009) -, saját zenei lemezei közül pedig már a második kereshető a boltokban. Kétszer rendezett Békéscsabán, de Gyulán is több alkalommal megfordult már. Sőt!
• Nekem régi szerelmem Gyula, mert apukám Békés megyében volt kezdő állatorvos, úgyhogy sokat jártunk ide nyaralni – kezdi beszélgetésünket egy öltözői székre huppanva. - Vannak régi fényképeim a várról, még tízéves koromban előadásokat néztünk a Várszínházban, később pedig az EDÜ-n jártam itt, kétszer is. Egyszer mint gimnazista, egyszer pedig a katonaságból elkérve, már főiskolásként. Hatalmas élmény volt, a szívem csücske, emlékszem a fáklyás felvonulásokra, a színházi előadásokra és a nagy bulikra. Nagyon jó volt! Ígérik, hogy majd visszahívnak zsűrizni, de valahogy mindig elfelejtődöm – mosolyog tettetett sértődéssel -, legalábbis eddig még nem jött össze. Amikor Békéscsabán rendeztem, közel három hónapot töltöttem el a megyében, akkor is átjöttem látogatóba.
• Most azonban a ’94-es S.Ö.R. (Shakespeare Összes Rövidítve) és a tíz éve futó G.Ö.R.Cs. (Görögök Összes Regéi és Cselekedetei) után a „triológia” harmadik része is a gyulai nézőkhöz érkezett. Ám a Cs.A.J. (Csakazértis Játék) lényegesen fiatalabb és másabb is.
• Így van, ez a Csaj még újszülött a matuzsálemi S.Ö.R.-höz képest, ami 16 éve fut és 450. előadása körül jár, és a G.Ö.R.Cs. is lassan a 200-nál lesz, úgyhogy a Cs.A.J. még valóban fiatal, mindössze a 30. előadása körül tart. És tényleg picit másmilyen is. Úgy alakult, hogy Artúr (Kálid Artúr színésztársuk, akivel az előbbi két darabot közösen játsszák) a Bárka Színházas elfoglaltságai miatt nem tudott benne részt venni, így eltér attól, mintha ezt is hárman hoztuk volna össze, de azért igyekeztünk beletenni mindazt, amit a mai magyar színházi helyzetről gondolunk. Bőven van benne kritika, a felszín mögé nézünk benne, így most a mély seb fog hallgatni.
• A Cs.A.J. a laikusok számára ad betekintési lehetőséget a kulisszák mögötti világba. Sokat lehet tanítani, a nézőknek pedig tanulni a különböző embertípusokról, helyzetekről, viszonyokról, külső-belső játszmákról, okokról és célokról. Meddig mélyíthetők el a karakterek, meddig lehet másképp közelíteni egy adott szituációhoz, azaz mennyire végtelen az improvizálás lehetősége?
• Örültünk, hogy végre lesz egy ülős darab, mert az előző kettőben annyit rohangáltunk! De komolyra fordítva rájöttünk, hogy annyira a nézőknek beszélünk benne, hogy lehetetlen mindig mindent ugyanúgy elmondani. Akármelyik iskola is ragaszkodik ahhoz, hogy mindig ugyanazt kell játszani, én nem hiszem, mert minden alkalommal más nézők ülnek be, a jó előadás titka pedig az, hogy a színészek ösztönösen adnak egy kis tempót, és reagálnak az aznapi közönségre.
• A gyulai közönség milyen volt?
• Kicsit ledermedt az elején, de a rendezős résznél, a Boulangernél megérezték, hogy ez egy komédia, s attól kezdve rettenetesen nevettek. Ahhoz, hogy mi magunk is éberebben tartsuk magunkat, bizony jó az improvizáció, mert ezzel egymást is megdolgoztatjuk egy kicsit. Persze az improvizációnak is nagyon szigorú keretei vannak, mert ha van egy feszes ritmusú előadás - és mi hiszünk abban, hogy ez követelmény -, tudni kell mi az a pont, ahol improvizálni kell, és hol kell már visszatérni ahhoz, hogy az előadás ritmusa ne sérüljön.
• Ehhez társul karöltve a Beugró című műsor is, ami a tévéközvetítésnek köszönhetően széles körben hívja fel a figyelmet a színház létjogosultságára, a színészi munka nehézségeire, miközben a nézőket szórakoztatva neveli kreativitásra, s fizikailag is aktívabbá teszi.
• A nézők elkezdik játszani ezeket a játékokat, ami azért nagyon fontos, mert bebizonyította, hogy a sokszor mélyen alul nézik őket, vagyis nem igaz, hogy csak Győzike és Mónika kell, mert igenis sikere van ennek a műsornak. És ha belegondolunk: ez színház. Most már évtizedek óta azt mondják, hogy a színházra senki nem kíváncsi a televízióban: tessék, itt a Beugró. Reméljük, hogy ez csak az első hírmondó és a televíziózásba is visszahozza nem csak az igényes szórakoztatást, hanem magát a színházat, mert képes megmutatni, hogy milyen érdekes. Tévéjátékot is úgy lehetne legolcsóbban csinálni, ha a meglévő színházi előadásokat fölvennék.
• Minden egyes megnyilvánulásban – legyen az csak egy interjú vagy akár játék közben - a rengeteg munkát látom, amely mint egy vár, kőről kőre egyenként épül fel. Valamint a megújulásra, a tanulásra való nyitottság is szembetűnő. Ezt a folyamatosan egyre erősödő elvárások miatt kell megtenni – túl azon persze, hogy csak így érdemes – vagy a szabadúszósággal járó nagyon erős tudatosság teszi?
• Ez sokkal nehezebb út. Viszont nem annyira kiszolgáltatott, mert tőlünk senki nem veheti el azt, amit csináltunk. A S.Ö.R.-t addig játsszuk, ameddig akarjuk, és bármelyik darabunkat is. S a kövek egymásra rakódása, amit mondasz, igaz, mert valószínűleg nem választottak volna a Beugró négy színésze közé, ha nem csináljuk meg a S.Ö.R.-t, ha nincs tapasztalatom a Kövek a zsebben és más darabokban, vagyis biztos, hogy minden van valamiért, csak kicsit nehézkesebben forognak a kerekek, és szabadúszóként mi kvázi sosem vagyunk fősodorban. Mi semmilyen díjat nem kaptunk semmire, és most nem csak magunkról beszélek, hanem tényleg vannak megkérdőjelezhetetlenül kiváló kollégák, akik csak azért mert nem valamilyen hivatalos kötelékben vannak, soha nem kapnak díjakat. Ez egyszerűen nem reális. Ezen változtatni kell.
• Nem ez lenne az egyedüli…
• Ideje lenne a művészetekben – és más területeken is – szakítani azzal, hogy mindenképp polarizálódni kell, de minden át van politizálódva. Elvileg a művészeteknek semmi közének nem kellene lenni a politikához. S egyáltalán, a színészet, mint szakma megbecsülése óriásit esett vissza. Ezekről a dolgokról is beszélni kell, de nagyon hosszú beszélgetés lenne, ezért csak érintem, hogy teljesen kitalálatlan a pályamodell és az öregségi képe egy színésznek. Sokak nyomorognak, sok nagyon-nagyon jó színész azért dolgozik még 70-80 évesen is, mert muszáj dolgoznia. Egzisztenciálisan és művészileg - és még nagyon sok szempontból - nagyon nagy reformokra szorul ez a szakma.
• Ezt az is a bőrén érzi, aki nagyon sokoldalú és nagyon foglalkoztatott.
• Egy élet kevés, hogy az ember minden szegmensben maximálisan meg tudja mutatni magát. Ez ennek a sokoldalúságnak a hátránya is, hogy vannak dolgok, amik ismertebbek lesznek.
• Akár a nemrég megjelent második szólólemez, mely bemutatásaként a következőt olvastam: „Pesti álom. A XXII. század zenéje. Amikor újra divat lesz a mondanivaló, a humor és az élő hangszerek.” Mit gondolsz, efelé tartunk?
• Ezt én írtam. Arra céloztam ezzel a dologgal, hogy az én életemben ez már talán nem következik be. De nem baj, mert ha ez 2000 embernek lesz a zenéje és nekik mond valamit, jó, de ha kettőnek, akkor is tökéletesen elégedett vagyok.
• A sokoldalúságra példa még, hogy a „KI KICSODA?” lexikon előbb jegyzett költőként, mint színészt. Novemberben az ötödik verseskötet, az Ablak az égen jelent meg, s Lóránt Attila természeti népeket bemutató fotográfiáihoz társít szabad asszociációs verseket.
• Ez is improvizáció, mert a könyvet alkotó hetvenhét költeményt rettentő sodrásban, két hét alatt írtam meg. Az anyagból a kötet mellett kiállítás is született a Balassi Intézetben, amely hét év alatt, öt kontinens természeti népeinek közegében készített felvételeket és az általuk ihletett verseket mutatja be.
• Magad is vonzódsz az ókori görög, római, egyiptomi kultúra iránt. Talán azért, mert ők még tudták azt, aminek bölcsességétől mi már nagyon távol állunk, miközben sorsunk, szándékaink, félelmeink ugyanazok, pusztán kellékeink változtak meg azóta?
• Ha nagyon belegondolunk, a görög demokrácia sem működött olyan nagyon. Nem politizálok, de ha a véleményemre vagy kíváncsi, belül kéne az embereknek felelősségteljesebben – és itt mind a tízmillió magyar emberre gondolok – akarni és betartani a demokráciát. Mert az a szörnyű, hogy a demokráciát mi most úgy értelmezzük – természetesen általánosítok -, hogy akkor itt most mindent lehet. Sokan nem fizetnek adót, de azok a legnagyobb szószólói annak, hogy például miért nincs még autópálya Gyulára? Úgy látom, hogy rettenetesen jól akarunk élni, dolgozni meg olyan rettenetesen nem szeretünk. Az én véleményem az, hogy végre félre kéne tenni, ki miért hibás, ki mit csinált rosszul, és megnézni, hogy mi együtt mire vagyunk képesek, és azt mindenkinek megtenni. Ne sírjunk, hanem tegyünk! Mert ha mind a tízmillió ember tenné a dolgát, s nem azt nézné, hogy lehetne még pénzhez jutni, és nekem miért nincs, a másoknak meg miért van, akkor ezektől a magyar átok sújtotta betegségektől meg tudnánk szabadulni, s nagyon hamar kimásznánk a gödörből. Csak nem úgy, hogy a másikra mutogatunk.
