Gyulai Hírlap - Egy régész jutalma

A Tudományok a Viharsarokban címmel induló új előadás-sorozat nyitóalkalmán Liska András régész, az Erkel Ferenc Múzeum szakmai vezetője tartott nagy ívű, mégis közérthető előadást február 9-én a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban, a Gyulai Arany János Művelődési Egyesület szervezésében.

A sorozat célja, hogy a térség tudományos eredményeit első kézből, hiteles szakmai szemszögből mutassa be. Liska András – saját megfogalmazása szerint a régész „jutalomjátékaként” – beszélt régészi munkájáról és három évtizedes kutatási tapasztalatairól, különös tekintettel Gyula és környéke leleteire, az újkőkori emlékektől egészen 1711-ig, a törvényi keretek által meghatározott időhatárig. Mint elhangzott, Gyula területén több mint 800 régészeti lelőhelyet tartanak számon, feltérképezésükben kulcsszerepet játszott az 1960-as években indult régészeti-topográfiai program.

Az előadás egyik visszatérő motívuma a régészet kettőssége volt: kincs, rejtély, arany – ezek a hívószavak vonzzák a laikus képzeletet, miközben a szakma valójában nem kincskeresés, hanem a múlt szakszerű, forráskritikus tanulmányozása. A régész forrásai elsősorban tárgyak, miközben komoly korlátot jelent az idő és az írásos emlékek hiánya: nincs kép, videó vagy hangfelvétel, amely a rekonstrukciót segítené. Ami marad: fém, csont, kerámia – a ruha elenyészik, legfeljebb egy-egy ruhakapcsoló árulkodik róla, mint a Békésszentandráson feltárt szarmata hölgy sírjában (kettős halom; 2. sír; 030602).

A régészet mégis kézzel fogható történelem. Az ásatás „romantikája” abban rejlik, hogy a munka puzzle- és kódfejtésszerű: objektumfoltok rajzolódnak ki az altalajban, „rááll a régész szeme”, és mindig lehetnek meglepetések – bár Indiana Jones inkább filmes mítosz, mint szakmai valóság. A legnagyobb ellenség sokszor nem az idő, hanem a talajvíz. A terepmunka tavaszi és őszi idényben zajlik, az időjárás döntően befolyásolja a felszíni megfigyeléseket. A modern régészet azonban nemcsak ásóval dolgozik: geofizikai és magnetográfiai mérések, anomáliakeresés, fúrások, talajszondák, talajréteg-statikai vizsgálatok előzik meg az ásatást. Az ellenőrző feltárások során például a gyulai döngölt palánkvár alapjai is azonosíthatók voltak. Nagyobb beruházásoknál nagyüzemi ásatás zajlik: gépi erővel eltávolítják a humuszréteget, ezután földgyaluval dolgoznak, majd az aprólékos kézi munka következik. A „titok kapuja” mindig az altalajban nyílik meg.

Az alapkészlet változatlan: spakni, horoló, szike, ecset. Komoly és igen aprólékos munka, amelyről szintén mítoszok élnek. A „kapirgálás” nem feltárás, ahogy az előadó is ironikusan megjegyezte: „a régész nem régészkedik, ahogy az orvos sem orvoskodik”. A feltárást egyébként azonnali restaurálás követ, hogy a leletek ne sérüljenek, majd szigorú dokumentáció: rajz, fotó, 3D-felvétel, drónos rögzítés, adatbevitel. A folyamat vége a restaurálás után a nyilvántartásba vétel, tudományos feldolgozás és publikálás.

A konkrét példák különösen emlékezetesek voltak. A kerámiatöredékek esetében az újkőkori edények díszítettsége, formája és színei akár évtizedes pontosságú keltezést is lehetővé tesznek. Szó esett a sarkadi aranykincsről – nürnbergi dukátokról, amelyek 1646–1651 közé datálhatók, ma a békéscsabai múzeumban találhatók, Sarkadon pedig bronz emlékmű őrzi emléküket a Kossuth utcában.

Liska András „kedvenc ásatásai” között említette a Gyula-Paradicsom lelőhelyet (623/ 579/75. sír: 2011.10.07.), ahol avar nő nyughelyéből egyoldalas csontfésű és aranygyűrű került elő, amely a „szent sír” mintájára készült. Szenzáció volt a gyulai rézkori temető feltárása is: 37 érintetlen sír a Kr. e. 5. évezredből. Ugyancsak Gyulán került elő egy szarmata kori női nadrág, amelynek létét a bokán talált gyöngyök bizonyították (56/5. sír: 1998.04.10.).

Az előadás nem hallgatta el a sötétebb fejezeteket sem: sírrablások, sírátforgatások, különleges temetkezések – például a „boszorkányként” eltemetett halott, arccal lefelé, felkötött lábakkal, illetve a „zsugorított” (csonkolt vagy felhúzott lábbal történő) temetések, amelyeket mindig okkal hajtottak végre. Ritka leletek között szerepeltek Flavius Honorius, valamint I. Justinianus solidusai, amelyeket a kora középkor „dollárjaként” emlegetett az előadó. Megrázó történet volt az orosházi tatárjárás kori sír: egy hátulról lenyilazott harcos maradványai (10 b felület/1. sír: 2006.06.14.), vagy a gyulai, paradicsomi lakótelep mellett feltárt harcos, akit lovával együtt temettek el. Különleges érzelmi töltetet hordozott a „Gyula 483.” lelőhely avar „Rómeó és Júliája”, akik egymás kezét fogták a sírban, feltehetően együtt és egyszerre hunytak el (483. lh./2 obj.: 2002.08.30.).

Az előadás a gyulai palánkvár kutatásával zárult: az 1566-os ostrom emlékei, a vár környezete, egy 30 méter hosszú, 5 méter mély vizesárok, valamint egy 1690-es állapotot bemutató digitális modell bizonyítják, hogy a régészet egyszerre múltfeltárás és korszerű, technológiavezérelt tudomány. Liska András színvonalas előadása világossá tette: a régészet nemcsak tárgyakat, hanem történeteket hoz felszínre – a szenzációhajhászás helyett türelmes, módszeres munkával –, a szakmai hitelességet választva.