Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Hosszan tartó, súlyos betegség következtében 69 évesen elhunyt Tövisháti József, a gyulai kosárlabdasport meghatározó alakja augusztus 25-én – tudatta lapunkkal a család.
A kosaras körökben csak „Tüsiként”, „Tüskeként” vagy „Józsi bácsiként” ismert tréner 1973-ban kezdte kosárlabdaedzői pályafutását. Kezdetben a gyulai Erkel Ferenc-gimnáziumban tartott szakköröket lányoknak és fiúknak, később a Gyulai Sport Egyesület férfi, majd női szakágát is irányította. 1996-tól 2015-ig a Gyulai Color Kosárlabda Egyesület férficsapatának volt a vezetőedzője, 2013-tól a 2018/2019-es tanév végéig pedig a Gyulasport Nonprofit Kft. utánpótlásért felelős szakmai vezetője.
Az ő regnálása alatt élte a helyi kosárlabdasport a fénykorát: a Color gárdája 2002-ben, 2005-ben és 2006-ban is az NB II.-es felnőtt-tabella harmadik helyén végzett, és az utánpótláscsapatok is szép eredményeket értek el. A gyulai kosárlabdázó és edző több mint 46 évig vitte a vállán a sportágat Gyulán. Edzéseket tartott több korosztálynak, edzőmeccseket szervezett, buszt rendelt, elintéztette a sportorvosi igazolásokat, volt, hogy a saját pénzét tette bele a versenyeztetésbe. Több NB I.-es játékos került ki a keze aló, és számos élsportoló köszönheti neki a sportág szeretetét.
Nyugdíjba vonulása alkalmából, 2019-ben elismerésben részesítette a Gyulasport NKft. Munkásságáért 2020-ban a Város Sportjáért elismerést és a Sikeres Gyulai díjat is átvehette, 2023-ban Megyei Kosárlabdasportért emlékéremmel tüntette ki a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége.
A Gyulai Hírlap egy 2019-ben készült interjúval búcsúzik tőle.
„A kosárlabdázó az intelligenciától, a csapat a hangulattól lesz jó”
Tövisháti József évtizedekig edzette a gyulai kosárlabdázókat
Évtizedeket húzott le Gyulán kosárlabdaedzőként, a kosarasok számára megkerülhetetlen volt a sohasem ideges és csak néha hangos edző, aki számára nem a győzelem a legfontosabb, hanem az, hogy a csapatában mindenki fontosnak érezze magát. Amikor nyugdíjba ment, megható beszéddel búcsúztatták, amiben elhangzott: a városunkban csak Tüsiként vagy Józsi bácsiként ismert tréner 1973-ban kezdte edzői pályafutását. Kezdetben az Erkel-gimnáziumban tartott szakköröket, és akik ismerik, azt mondják: már ekkor megmutatkozott remek pedagógiai érzéke, a sportág és a tanítványok iránti alázata, tisztelete. Tövisháti József szerénységgel és humorral vette sorra az elmúlt néhány évtizedet, amikor annak szépségeiről és nehézségeiről kérdeztük.
Később a GYSE férfi, majd női szakágát is irányította egyesületi szinten, majd 1996-tól a Gyulai Color Kosárlabda Egyesület férfi felnőttcsapatának a vezetőedzője volt 2015-ig. 2013 óta a Gyulasport Nonprofit Kft. utánpótlásért felelős szakmai vezetője volt, egészen az idei évig. Az ő regnálása alatt élte a helyi kosárlabdázás a fénykorát: a Gyulai Color gárdája 2002-ben, 2005-ben és 2006-ban is 3. helyen végzett az NB II.-es felnőttbajnokságban, és az utánpótláscsapatok is szép eredményeket értek el. Több, későbbi NB I.-es játékos került ki a kezei alól, aminek örül, ám mégsem erre a legbüszkébb.
– Régen a buszban, ha utaztunk valahová, mindig nagyon jó hangulat volt: már a meccs előtt latolgatták az esélyeket a fiúk, cukkolták egymást, nevettek, sokat beszélgettek, és úgy általában kommunikáltak egymással. Most pedig többnyire csend van, mindenki nyomkodja a telefonját. Ez nem azért érdekes, mert minden megváltozott, hanem azért, mert a jó hangulat, ami többek között a buszban épülhetne, a csapat teljesítményére is hatással lenne.
– A szembetűnő változások miatt megy nyugdíjba?
– Egyrészt mert vannak kiváló kollégáim – akik a tanítványaim is voltak, ami külön öröm nekem –, és jól teszik a dolgukat. Másrészt igen, az is benne van, hogy úgy éreztem, nehéz nekem a mostani ifjak hozzáállásával dolgoznom. Régen, ha meccs volt, mindenki örömmel jött, most pedig sokszor már az edzésen is jobban tudják nálam a fiatalok, hogy mi legyen a taktika, és háttérbe szorult a lelkesedés. Meccsek esetén is előfordul, hogy valakinek más dolga van, szóval hiányzik valami, és azt hiszem, hogy akkor már abba kell hagyni, ha a csapatban én vagyok a leglelkesebb.
– És ha évek múlva egy lelkes csapat visszahívná?
– Akkor valószínű, hogy mennék, hiszen többször is előfordult már, hogy egyik-másik edző helyett engem kértek fel, és mentem örömmel.
– Honnan datálható a sport szeretete?
– Az egész azzal kezdődött, hogy nem sportolhattam. Valamikor nyolcadikos koromban nagyon fájtak a térdeim, ami tipikus eset tinédzserkorban, és akkor felmentettek testnevelésórákról. A gimnáziumban Szigeti tanár úrnál csak néztem a kosarasokat, és mindig arra gondoltam, hogy mennyire jó sportág ez. Utána megkérdeztem Szigeti tanár urat, hogy mehetek-e kosárlabdaedzésre. Azt felelte, hogy csak akkor, ha a testnevelésórákat is bevállalom, úgyhogy bevállaltam azokat is.
– Ez azt jelenti, hogy folyamatos fájdalmakkal csinálta végig a testnevelésórákat és az edzéseket is, csak azért, hogy kosárlabdázzon?
– Igen. Három évig folyamatosan fájt a térdem, aztán valahogy elmúlt.
– Hogyan lett ebből edzősködés?
– Szigeti tanár úr mellett Christián László segített nekem sokat, aki még a katonaság alatt is igyekezett elintézni, hogy ott helyben kosarazhassam. Bár végül nem engedtek ki az edzésekre, de Gyulára visszatérve már kaptam csapatot, és onnantól kezdve elindult az évtizedekig tartó pálya. Úgy tűnik, hogy ez most fejeződött be.
– Nem is akart soha valami egészen más szakmát tanulni?
– Dehogynem, van egészen más szakmám: fogtechnikus volt apám, így adott volt, hogy azt a szakmát én is kitanulom. Az NB II.-ben kosaraztam viszonylag hosszú ideig.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki igazán jó játékos legyen? Intelligencia? Esetleg valami más: tehetség, elköteleződés, alázat vagy fizikai adottságok?
– Igen, ezek mindegyike kell, de mindegyikre tudok ellenpéldát is. Volt olyan lányom, akinek a saját apja jött oda hozzám megkérdezni, hogy minek foglalkozom vele. Én pedig arra gondoltam, miért ne: láttam, hogy lelkes, elszánt. Aztán két év múlva ő lett a csapat egyik legjobb játékosa, pedig alkatilag sem volt valami szerencsés, nem is volt tehetséges, de nagyon akarta az egészet, így végül egy jó játékos lett. Úgyhogy azt kell mondanom, hogy nem a tehetség a kulcs, hanem az intelligencia.
– Mi kell ahhoz, hogy egy csapat jó legyen? Ezek szerint sok intelligens játékos?
– Inkább a jó hangulat. Én legalábbis mindig arra törekedtem, hogy az is fontosnak érezze magát a csapatban, aki nem annyira tehetséges. Hogy mindenki játsszon egy kicsit. Próbáltam úgy kitalálni a taktikát, hogy az egy olyan játékot eredményezzen, amelyben minden játékos úgy érzi, hogy hozzáadott valamit a mérkőzés eredményéhez. Szerintem a jó hangulat a legfontosabb.
– Több helyi jó sportoló között miért lett éppen ön a legismertebb kosárlabdaedző Gyulán?
– Nem tudom. Lehet, hogy csak azért, mert mások nem vállalták.
– Pedig ez úgy hangzik, mint egy megtiszteltetés, amivel még pénzt is lehet keresni. Sokan nem vállalták?
– Biztosan. De hogy pénzt lehetett volna vele keresni, azt én nem vettem észre, főleg eleinte. Inkább mínuszban jöttem ki, de ez nem volt baj. Valahogy mindig megoldottuk. Az utóbbi időszakban már jóval kedvezőbb anyagi lehetőségek voltak, viszont most már jelentkező van kevesebb. Jó lenne, ha újra népszerű lenne a kosárlabda.
– Edzőként mit látott legszívesebben: ha egy régi tanítványából jó edző lett, vagy ha kiemelkedő játékossá vált, esetleg azt, ha egy nagyon jó hangulatú, győztes meccsen vannak túl?
– Azt szeretem a legjobban, amikor látom, hogy a játékosom már a gyerekét is hozza sportolni. A személyes sikernél, úgy gondolom, ez fontosabb: az, hogy átadta a sport szeretetét. Persze jó látni a tehetséges játékosokat is, akik jó eredményeket érnek el, de ebben is inkább az az örömteli, amikor azt látja az ember, hogy ez a fiatal nem érezteti a többiekkel, hogy ő magasan a legjobb a csapatban, hanem közösen harcolnak a pontokért. A fejlődéseket látni is jó: volt például egy lánycsapatom, amelyet száznégy-nullára vertek Szarvason, majd két évvel később ugyanez a csapat már végig vezette a meccset, és csak egy apró hiba miatt nem nyert végül. Ezt a fejlődést is jó volt látni.
– Visszatérve a titkokra: a jó játékos titka az intelligencia, a jó csapat titka a hangulat és az összetartás. De vajon milyen a jó edző?
– Na, azt látja, nem tudom.
