Gyulai Hírlap - Erkel és a felkelés

A Gyulán méltán népszerű szerzőpáros, Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba csavaros fordulatokban bővelkedő, Erkel és a felkelés című vígjátékát mutatták be a napokban a Gyulai Várszínház várszínpadán.

A Gyulai Várszínház és a Csokonai Nemzeti Színház közös ősbemutatóját a csokonais Zakariás Zalán rendezésében élvezhettük. Az előadás alatt Erkel Ferenc operáinak legismertebb dallamai is felcsendültek újragondolt librettóval.

A szerzőpáros „dalos bohóság két részben” műfajjelölést adott a művének, amelyet ennél pontosabban nem is lehet meghatározni, volt benne klasszikus jellem- és helyzetkomikum, songok és a commedia dell’arte hagyományrendszerének jellegzetes figurái, mint a kissé fösvény, polgárosodott főúr (maga Erkel: Kiss Gergely Máté), az együgyű, demokratizált főúr (gróf Weinckheim Károly: Mercs János), a hetvenkedő, nőcsábász kapitány (az ifjú Ferenc József főherceg, alias Habvári Gyula: Pálóczi Bence) vagy a kotnyeles, incselkedő szolgálólány (Sarolta: Balázs-Bécsi Eszter) és a szolgalelkű, hűséges, reménytelen szerelmes, kényszerkalandor, a tipikus szárnysegéd (Kunó: Bakota Árpád).

Természetesen a humor forrását az elejétől elsősorban a botcsinálta, gyulai intrikusok jelentették: Szakál Lajos költő, főjegyző (Csata Zsolt), akinek legnagyobb érdeme, hogy Petőfi barátja (valójában mindössze pár alkalommal találkoztak csak Gyulán, amikor a nagy költő nála szállt meg); Szepelik József tanító (Pál Hunor), akinek zseniális kiszólásai a „kortárs” magyar oktatásügyről időtállónak bizonyultak, az állandó vágya pedig, hogy női ruhába bújjon, egyenesen groteszk karakterré tette; Parasznyai Mózes patikárius (Vranyecz Artúr), aki bihari nyelvjárásával és a hóbortos tudós feledékenységével igazán kacagtató figurára sikerült.

Mindhárom „értelmiségi” a helyi dalárdakör tagja, akik az Aranytorkú Szarvasbikák daláraival kiegészülve a borgőzös – egykor valóban a Kulcs utcában álló –  Szarvas kocsmából bejutnak a grófi kastélyba, de világmegváltó tervüket, hogy elrabolják a grófnét, a nagy Radetzky marsall leányát, Friderikát (Hajdu Imelda) nem tudják véghez vinni, mert túlzottan is bugyuták hozzá. Ha valóban így lett volna, akkor egészen kicsin múlt volna, hogy már 1848 őszén nem nyerjük meg a szabadságharcot – de így, egy ártatlan tréfa miatt Ferenc József, már királyként, bosszúból a zárójelenetben éppen Gyulára mutat a térképen mint kezdő célpont a „hódításra”.

A Győrei–Schlachtovszky-drámákban az élet abszolút nem a forgatókönyv szerint íródik, semmi nem megy simán: pl. félreértések, elhallgatások, szerepcserék, fikció és valóság keveredése (személyek, helyszínek, események) tarkítják a történetet. A főváros zajától kezdetben látványosan ideggyenge Erkel a helyi cselszövők és a frissen tizennyolc éves, álruhában országjáró, amorózóként nevetségesen szenvedő Ferenc József terveinek kereszttüzébe kerül, így le kell mondania az otthoni, édes pihenésről. Vállalja a gróffal a sakkpartit, közben pedig eléri, hogy egy személycsere miatt mindenki hoppon maradjon: ugyanis Friderikát Saroltára cseréli ki. Érezhetően Erkel személye áll a központban, hiszen végső soron az ő fondorlatának (kicsinyes bosszújának a pihenésmegvonása miatt?) köszönhető a végkifejlet, noha Friderika köre a másik szál, amely bonyolítja azt (legnagyobb erénye, hogy az apja vezető, nemes katonatiszt, miközben ő maga egy kibírhatatlan hárpia). Erkel alakja a legemberibb, hiszen érzelmileg megérinti a zeneművészet (lelkesen vezényel, egy-egy remek dallamra könnycseppek gyűlnek a szemében – elég közel ülhettem, így láthattam), közben rendkívül finoman jelzi, hogy sokgyermekes, polgárosodott mivoltában ne sértsék meg azzal, hogy bárhol is ő fizeti a kontót. Nem tökéletes, ettől nagyon is szerethető. Ugyanígy a gróf, aki együgyűségében akkora demokrata, hogy feléje nőnek a szolgái, a saját otthonában válik elnyomottá (még az ajtót is neki kell kinyitnia). Vagyonát lassan elvesztő, öregségében megtréfált alak, akinek legnagyobb vágya, hogy egyszer az aranyértől viszkető ülepét békében megvakarhassa. Feleségével érdekházasságot kötött, noha mindenben a kegyét keresi, mindenféle művészi hóbortját kiszolgálja, az asszony szenved a gyulai „száműzetésében”.

Ferenc József érkezése mindent felülír, megbolygat. Csak a grófnő tudja, ki ő valójában (találkozásuk késleltetése szintén feszültséget kelt), különben Saroltának Habvári Gyula hajóskapitány, akibe a megvezetett, pacsirtahangú leány beleszeret, a grófnak Erkel Gyula zongoraművész (történetesen Erkel egyik fia), akit ezért ő tudatlanul a hangtechnikailag orbitálisan képzelten (hallhatóan törnek a tükrök, ha kornyikál) felesége közelébe enged, hogy közösen gyakorolhassanak a készülő debütdalestre. A két nőben egyetlen közös vonás akad csupán: a szépségük. Minden másban kontraszt van közöttük: nyelvezetben, érzelmi intelligenciában, kifinomultságban, tehetségben. Ugyanez a jellemző több karakterre, világos ellenpontokként működnek: Erkel és a gróf, Erkel és Szakál, Ferenc József és Kunó, Erkel és Bandi, a helyőr. Noha a bölcselkedő attitűdöt Erkel olykor jelentősen eltúlozza, éppen a jelleméből fakadóan fogalmaz meg számunkra örök igazságokat: az erőszak sosem megoldás, a műveltség mindig erény, a zene örök öröm, Gyula mindig izgalmas, Erkel-operát hallgatni, felismerni (ezúttal pl.: Bánk bán, Bátori Mária, Hunyadi, Sarolta, Névtelen hősök) mindig kihívás.

A színészi teljesítményre nem lehetett panaszunk, mindenki hitelesen és élményszerűen formálta meg karakterét. Garay Nagy Tamás remekül hozta Ottó, a kocsmáros és a dalár marcona alakját, Steuer Tibor pedig egyszerre volt nagytiszteletű toborzótiszt és kacagtató káplár. Külön kiemelem az egyik dalár teljesítményét, aki olyan eredetien közvetítette a tökrészeg, vidéki, aranytorkú szarvasbikát, hogy rögtön mosolyogtam, amikor színpadra támolygott. A történetben bekövetkezett csavarok miatt komolyan elgondolkodtam: mégis hogyan lehetséges mindez?! Kijelenthetem, hogy a nyelvi humor, a szóviccek (pl. Sarolta következetesen Perkelt, illetve Vekker uraknak szólította a rangban felette állókat), az abszurditás (pl. amikor a Spitzbergák állatai óriási hungarocelljelmezben beköszöntek a színpadra) és a rögtönzések kiváló áthidaló volta miatt (pl. elejtett puska vagy pálinkásüveg, eltört pohár, félresikerült esések, nehezen mozduló díszlet) végre egy abszolút szórakoztató, ízig-vérig eredeti, magyar komédiát láttam. Köszönet érte a darab szövegében immár hagyományosan elbújtatott „Pitymalló Keselynek” (aki nem érti, járjon utánam).