– Hogyan ismerkedtél meg a sportággal, és hogyan kezdődött a labdarúgó-karriered?
– Amióta az eszemet tudom, a labdarúgás érdekel, már kisgyermekként is a szomszéd fiúkkal rúgtam a bőrt. Általános iskolás és a gimnáziumi éveim elején is csak iskolai szinten fociztam, míg nem rátaláltam a Gyulai Amazonok csapatára, ahol végképp szerelmese lettem a sportágnak. Korábban több sportággal is kacérkodtam, az általános iskolában például kosárlabdáztam, de a rögbit és a teniszt is kipróbáltam. Semmi nem fogott meg azonban annyira, mint a labdarúgás. Az Amazonoknál nagypályáztam és futsaloztam is, azt szerettem jobban, amit épp csináltam. A sérülésem után már jobban ódzkodtam a nagypályától, így egyre jobban a futsal felé orientálódtam. A felépülésem jól sikerült, később meg is nyertük az NB II.-es futsalbajnokságot. Számomra sokkal élvezhetőbb a futsal, mert ott általában több gól születik, mint nagypályán, gyorsabb a játék, és jobban előtérbe kerül a technikai tudás.
– Melyek voltak a legnagyobb sikereid a gyulai klubnál eltöltött idő alatt? Mi volt ezeknek a kulcsa?
– Számomra a legszebb emlék a zsinórban kétszer megnyert bajnoki cím, és hogy 2017-ben felkerültünk az első osztályba. A gyulai csapat sikere mindig is abban rejlett, hogy nagyon összetartó volt. Nagyon tudtunk egymásért küzdeni. Az volt minden idők legjobb Gyulai Amazonok csapata.
– A csapatban elért sikerek mellett az egyéni elismerések is megérkeztek. Milyen érzés volt a válogatottban játszani?
– Amikor megtudtam, hogy bekerültem a keretbe, ráadásul abba a keretbe, amivel Eb-selejtezőre utaztunk Ukrajnába, majdnem elájultam. Hihetetlen volt számomra, hogy annyi év után, sérülésből felépülve ez is megadatott. Úgy gondolom, hogy egy sportoló számára a legnagyobb megtiszteltetés a címeres mez viselése. Amikor elsőnek magamra ölthettem a piros-fehér-zöld mezt, és szívemre tett kézzel énekelhettem a nemzeti himnuszt, kirázott a hideg és belekönnyeztem. Egy álom vált valóra.
– Az alapokat a fürdővárosban kaptad meg, viselhetted a gárda csapatkapitányi karszalagját, igazi közönségkedvenccé váltál. Miért igazoltál el Gyuláról?
– Tavaly márciusban, amikor felütötte a fejét a vírus, és eltörölték a bajnokságot, egyszer csak azt vettem észre, hogy nem hiányzik a foci. Megrémisztett, mert ez nem én vagyok, de nem volt motivációm. Úgy éreztem, hogy ebben a csapatban már nem szeretnék játszani, és ha itt nem, akkor máshol sem. A vezetőséggel megegyeztünk, hogy edzőként tovább folytatom a munkát. Amikor nyilvánosságra került, hogy nem folytatom a játékot az Amazonoknál, több klub is megkeresett. Az érdeklődők között volt a DEAC vezetőedzője, Üveges Kati is, akivel már a válogatottnál is beszélgettünk, azt mondta, szívesen látnának a csapatban. Akkor ezt tisztelettel megköszöntem, azt mondtam, ha úgy döntenék, hogy mégis folytatni akarom, felkeresem. Nyáron további problémák merültek fel az Amazonok és köztem, ezért úgy döntöttem, hogy végleg lezárom az életem ezen szakaszát. Még ekkor sem döntöttem el igazán, mit is szeretnék, egészen októberig, amikor egy hétvégén Debrecenben jártam, és kilátogattam egy DEAC–Szekszárd meccsre, ahol újra megdobbant a szívem, és végül eldöntöttem, hogy itt szeretném folytatni.
– Hogy ment a beilleszkedés és a játék a debreceni csapatnál?
– A DEAC-ból már sok játékost ismertem a válogatott révén, így a beilleszkedésem abszolút zökkenőmentes volt. Taktikailag volt lemaradásom hozzájuk képest, ezt a lehető leghamarabb igyekeztem pótolni, hogy hasznos tagja tudjak lenni a csapatnak. Úgy érzem, elég hamar fel tudtam venni a debreceni ritmust, és az én lendületem is hozzá tett a bajnoki cím megszerzéséhez. Hosszú távon tervezek a debreceni csapatnál. A gárda elsődleges célja természetesen a címvédés, számomra pedig az, hogy jó szakemberek között tudjak tovább tanulni. Hosszabb távú célom edzőként feljebb lépni a ranglétrán, ott is nagy sikereket elérni a debreceni klub színeiben.