• Jótékonykodni általában módos emberek szoktak, esetleg jól menő cégek, de kevésbé jellemző ez a tevékenység munkanélküli pénztárosnőkre. Az Ön történetében az keltette fel figyelmemet, hogy ebből a szempontból rendhagyó esettel állunk szemben. Miért gondolta azt, hogy időt, energiát és anyagiakat nem kímélve gyűjtést szervezzen egy erdélyi magyar árvaház javára?
• Békéscsabán végeztem, mint élelmiszer eladó és a leépítések miatt nem régen valóban elveszítettem munkahelyemet. Ez a kérdés azóta, hála Istennek megoldódott. A jövedelem kiesés most különösen rosszkor jött, de megbeszéltük otthon a családban, hogy azoknak a gyermekeknek, akiknek gyűjtünk, nincs édesapjuk és édesanyjuk, ezért fontos, hogy segítsünk rajtuk és inkább mi költünk egy kicsit szerényebben. A gyűjtéshez a közvetlen indíttatást egy erdélyi körút élménye adta. 2008-ban, amikor történelmi emlékhelyeket kerestünk fel, Petőfi Sándor, Gábor Áron, Tamási Áron és Ady Endre nyomában járva, kalauzunk, Vidó Laci bácsi javasolta, hogy keressük fel a Holtmarosi Tulipán Gyermekotthont. Ez az intézmény tulajdonképpen egy árvaház, amelyet a Gróf Czegei Wass Albert Alapítvány működtet, román állami gyermekotthonokból vesznek ki, sanyarú sorban élő, szülők nélkül maradt magyar kisgyermekeket. Az óvodás kortól a szakmai elhelyezkedésükig kapnak itt nagyon lelkiismeretes testi, lelki gondozást. A gyermekotthon vezetője Bartha József református lelkész, aki már járt Gyulán egy Wass Albert esten, ahol tájékoztatást adott az árvaház működéséről. A Holtmaroson látottak és a tiszteletes úr személyes példamutatása nyomán határoztam el akkor, hogy megpróbálok segíteni a Tulipán-ház kis lakóin.
• Mi a példaszerű, ami nem szokványos ennek az intézménynek a működésében, ami annyira megkapta Önt?
• Rám nagy hatást tett mindaz, amit a tiszteletes úr a faluban és az árvaházban végez. Mint lelkész, számon tartja, felkeresi híveit három éves kortól a legidősebbekig, állandóan hívogatva őket a templomba. Az árva gyermekeknek a falubeliekkel közös kirándulásokat szervez, amelyek a magyar történelemre oktatja őket. Azt hiszem, ilyesfajta alkalmak nálunk is hasznosak lennének. Az árvaházban, amely egy szép háromszintes épület, példás rend és tisztaság uralkodik, a légkör szeretetteljes. Saját kis gazdaságuk van, nyulat, sertést, tehenet tartanak. Tudni kell azt, hogy ezek a gyermekek borzalmas körülmények közül kerültek oda, ki a szántóföldön született, kit az utcáról szedtek össze, kit a családja taszított el. Ezekből a sérült gyermekekből faragnak embert, ami nem kis feladat, s a példamutatás erejére jellemző, hogy a fiúk kivétel nélkül lelkészek, a lányok pedig „orgonisták” és kántorok szeretnének lenni. Olyan lelki feltöltődést kaptunk ott szeretetből, hitből, nemzeti hovatartozásból, hogy nem volt kétséges számomra: itt tenni kell, nem lehet várni semmire, úgy voltam vele, hogy sok kicsi apró dolog is sokra megy.
• Egy ilyen jótékonysági akció megszervezése nem egyszerű dolog, nemcsak fáradsággal, de sok ügyintézéssel, engedélyek beszerzésével jár.
• Ez így van, nem is gondoltam, hogy egyedül megbirkózom vele. Itthon fölkerestem városi képviselőnket, Alt Norbert urat, aki járatos az ilyen ügyekben és valóban nagyon segítőkésznek mutatkozott. Hirdetéseket tettünk közzé a sajtóban, és több olyan személyhez és intézményhez fordultunk, akikről feltételeztük, hogy az ügy mellé állnak. Sokat segített a Magvető Általános Iskola tantestülete, igazgatója és szülői közössége, a református és a baptista gyülekezet, Gerhard Stengel úr, Mikus Éva asszony és még sok magánszemély, politikai hovatartozásától függetlenül. Számomra az volt az igazán nagy öröm, hogy rengeteg olyan ember adott, akinek magának is nagyon kevés volt. Két-három gyermeket is egyedül nevelő anyák, albérletben lakók, munkanélküliek. És láttam az arcukon az adás örömét, mert a mai világban bizony némelyek elfelejtették azt, hogy mennyire nagyobb öröm adni, mint kapni. Boldogan éltem át, hogy meg lehetett mozdítani az embereket. Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy kaptam negatív véleményt is. Volt, aki telefonon kérdőre vont, hogy miért éppen az erdélyieknek gyűjtünk, hiszen azok nem az ország határain belül laknak. Sajnos sokan bele sem gondolnak abba, hogy néhány évtizede meghúztak egy határvonalat, de azok, akik egyik napról a másikra idegen országban találták magukat, erről nem tehetnek. Nem szabad az ottani testvéreinket kirekeszteni, mert az a legcsúnyább dolog, ha egyik magyar ember a másik ellen fordul.
• Végül is mennyi adományt sikerült eljuttatni az árvaházba?
• Két hónapig végeztük a gyűjtést, ez alatt 800 kg használt ruha, nagy mennyiségű tartós élelmiszer, édességek, Stengel úr jóvoltából több ezer Kinder-tojás, tisztálkodó szerek és végül – öt hónapra elegendő - 70 kg mosópor jött össze. Ki, mint tudott, úgy segített, Póka György képzőművész pl. értékes festményt ajánlott fel. Egy személyautóval és egy furgonnal indultunk útnak. Ez utóbbit Schlett Győző úr kerékpárszerelő, vállalkozó bocsátotta rendelkezésünkre, sőt öt db kerékpárt is adományozott, amelyeket a kocsi tetejére kötöttunk fel. A szükséges engedélyek, nyilatkozatok beszerzése után így indultunk útnak 2009 októberében, a roskadásig rakott autókkal körülbelül hatvan km/órás sebességgel haladva, de végül minden baj nélkül megérkeztünk Holtmarosra.
• Hogyan fogadták az ottaniak az adományt?
• Természetesen nagy örömmel, a gyerekek segítettek kipakolni, Bartha tiszteletes úr megmutatta a népi hímzésekkel gazdagon díszített templomot, amelyben megkoszorúztuk Wass Albert szobrát. Bemutatott bennünket a fél falunak, közben elmondta, hogy az alapítvány és a református egyházközség a túlnyomó részt magyarok lakta, 700 lelkes község gazdasági életének fellendítésében is szerepet játszik. Ha valamilyen oknál fogva lakatlanná válik egy ház azt az alapítvány megvásárolja és a gyermekotthonból kikerülőknek adja, vagy Magyarországról keresnek rá vásárlót. A TSZ-irodaként működött, majd az egyház által visszaszerzett ingatlanban, ma egy magyar vállalkozó hangszer üzeme működik és teremt igényes munkahelyeket a helybelieknek. Nagy lehetőségei vannak a falusi turizmusnak, hiszen a Görgényi-havasok, a Kelemen-havasok és a falu fölött magasodó, 1380 méter magas Isten-széke gyönyörű természeti környezet és ott van a közelben a híres marosvécsi Kemény-kastély.
• Miben gyökerezik a magyar történelem és az Erdély sorsa iránti érdeklődése?
• Régi gyulai református családból származom, ezen a telken Szentpálfalván, a Lenkei utcában, 120 éve lakunk. Mindkét ági felmenőim gazdálkodók voltak, anyai nagyszüleimnek téglagyára is volt Kunágotán, de kuláknak minősítették őket és mindent, amit fáradságos munkával gyarapítottak elvettek tőlük. Nagyapám, Enyedi András csendőr főtörzsőrmesterként mind a Felvidékre, mind Erdélybe való bevonulásban részt vett, bőven kijutott neki háborúból és hadifogságból, börtönből. Miután hazatért, sokat mesélt háborús élményeiről, Erdélyről és a magyar történelemről. Különleges ember volt, mert rendszeresen fényképezett, a háborús évek alatt is sok képet készített, és szinte mindegyikre rá írta, hogy hol, mikor készült és mit ábrázol. Ő volt, aki a történelem iránti érdeklődést elültette bennem.
• Terveznek újabb akciót a holtmarosi árvaház támogatására?
• Igen, az idén is indítunk gyűjtést, hiszen ők tisztán adományokból tartják fenn magukat, mert ott állami forrásokhoz egyáltalán nem férhetnek hozzá. Első számú fenntartójuk az író fia, Wass Endre, de támogatóik között számos magyarországi személy is van, orvosok, művészek és vállalkozók. Februárban számítástechnikai eszközöket – csak egy számítógépük van - júliusban pedig ismét tartós élelmiszereket, tisztító és tisztálkodási szereket szeretnénk eljuttatni hozzájuk.
